Jártunkban-keltünkben megéhezünk, megszomjazunk, megállunk „kispiszkostól” a fine diningig. Nosztalgiázunk és felfedezünk, megyünk az emlékeink után, rábízzuk magunkat a véletlenre, vagy éppen nagyon is tudatosan keresünk valami újat. Aztán elmeséljük, mondjuk a magunkét. A vendégét – mert mi vagyunk a mindenkori vendég. Felbukkanásunk bárhol várható. Most éppen a Fény utcában, a Buja Disznó(k)ban.
Nem is olyan régen még külön kasztot képeztek a haspolgárok között a hentesnél és a piacon evők. Előbbiek mozgástere mára ugyancsak beszűkült, kiveszőfélben a „melegkonyhás” mészárszék, ahol fejhús, oldalas, hurka, kolbász fő, sül, abálódik és kerül jókora karéj kenyér, bolti mustár, savanyúság társaságában a jövés-menésben lévő éhesek elé.
Utóbbiakat viszont már aligha lehet kasztba tömöríteni, inkább hogy egyre népesebb a táboruk. Ahogyan a piacon evés tetthelyei sem feltétlenül a lángossütödék és bádogpultos, könyöklős pörköltözők. Ahogy az ezredforduló után kezdtek átalakulni, felújulni a vásárcsarnokok (ez némelyiknél olyan jól sikerült, hogy egyúttal ki is szorultak belőlük az őstermelők), úgy alakultak ki a neves séfek által jegyzett legújabb kori evőhelyek. Eklatáns példa a budapesti Hold utcai, avagy Belvárosi Piac, amely valóságos gasztrozarándokhely lett működésének, tündöklésének pár éve alatt.
Börtönbe zárták Oroszországban, megkínozták Fehéroroszországban, farkasszemet nézett Putyinnal, de a saját démonaival nem sikerült megküzdenie.
Néhány szón, gesztuson múlt, hogy 1990-ben sikerült megfékezni Marosvásárhelyen a halálos áldozatokat követelő román-magyar összecsapásokat, és nem borította el egész Erdélyt az erőszak.
Batházi Tamás szerint Wladár Sándornak szexuális viszonya volt a húsz éve elhunyt, hírhedten keménykezű Széchy Tamással.
A volt igazságügyi miniszter elmúlt másfél éve került fókuszba.
Szamosvölgyi Péter gyáva senkinek nevezte az őt kritizáló hozzászólót.
