Hasbeszélő kis Párizsban

A szokásos kései ebédünk tetthelye lett a hételeji még napos délutánon. A Városház utcában volt dolgunk. Kicsit hezitáltunk, hogy a fővárosi hivatallal pont szemközti házias lajstromú kifőzdét, vagy a közeli, már csak mutatóban fellelhető hentesnél lévő bázist, a Balla Húst válasszuk-e, de kutyafutta helyett megszavaztunk magunknak egy kis kényelmeskedést.

Mondhatnánk, nem is a belvárosban jártunk, hanem teleportáltuk magunkat. Csak le kellett ülnünk egy teraszos asztalhoz Pest legmeghittebb kis terén: „Párizsi kitérő Budapest szívében”. S ez kivételesen nem nagyzolás, nem egy üres szlogen, tényleg így van, amióta 2004-ben megnyílt itt a kávéház (s lett 2007-ben az Év Kávéháza) bevallottan francia mintát követve.

Akkor még oldalszomszédságban és erős rokonságban a Gerlóczy utca felől T. Nagy Tamás sajtkereskedésével, amelyik a ’90-es években elsőként igazolta, tényleg milyen nehéz dolga lehetett De Gaulle elnöknek, aki egyszer arra panaszkodott, lehetetlenség kordában tartani egy országot, ahol minden napra más-más sajt jut (amúgy az ő idejében hivatalosan regisztrálva csak 264-féle volt, valójában viszont több mint 1000).

Később T. Nagy kereskedő, gasztronómus, városvédő-szépítő álma-vágya beteljesülni látszott, pár méterrel arrébb a Kamermayer téren kiegészült a „kis Párizs” egy szalámi-sajt bolttal, a kávéház felett pedig pár szobás butikhotellel. A boltoknak jó ideje híre-hamva sem, tetszettek volna nem olyan feltűnően jól csinálni, ahogy. De ebbe most ne menjünk bele, van bőven lenyomata a korabeli sajtóban az indoklás nélkül többszörösen megemelt bérleti díjaknak s egyéb vegzálásoknak; miként a kávéházat erősen érintő 2016-2018-as terasznyitási tilalomnak. A lényeg, hogy a Gerlóczy túlélte utóbbit, ahogy a Covid kényszerítette bezárásokat is.