Február óta inkább hetente irányt vált a kormánykommunikáció, mintsem egyszer az empátia jelét mutassa: a háború semmi másról nem szól, mint arról, hogy nekünk, magyaroknak jó legyen, no meg Putyin se üsse meg nagyon a bokáját. Az illiberális kormánykommunikáció lényege, hogy semmiféle emberséget ne tanúsítson szavazótáboron kívül, most úgy tűnik, ez szankciódémonban, migránsozásban és dollárbaloldalban merül ki. A társadalom viszont mindenképp csapdába került: ha Orbán jó lovakra tett Putyin és Trump személyében, rettenetes jövő vár a demokráciára, ha viszont tévedett, akkor is rajtunk csattan a háború és a megélhetési válság.
A 2015-ös menekültválság óta látjuk, hogy Orbán Viktor kormányai a próba-szerencse unortodoxiában bíznak, ha külső krízis üt be a belülről legfeljebb szexbotrányokkal megzavart rendszerbe.
Az alapvetően elitellenességre és különutasságra építő rezsim lényege ez a fajta elemi antagonizmus:
megnézni, hogy reagálnak Nyugaton, csendben importálni annak jó elemeit, majd asztalt csapkodva képviselni mindent, ami más – és reménykedni, hogy hosszú távon be fog jönni.
A másik azt válaszolta, hogy ő nem tett ilyet.
Gianni Infantino komolytalan dicshimnuszairól, a felemás színvonalú meccsekről, nevetséges jegyárzuhanásokról, kizsigerelt játékosokról és persze a torna döntőjének két résztvevőjéről is szó lesz.
