Mit keres Puccini Toscája az '50-es években az ÁVH székházában?

Az emblematikus római történet Párizsban kezdődött a drámaírás valóságos nagyiparosával és a francia színház szent szörnyetegével. Victorien Sardou ugyanis 1887-ben újabb parádés fő- és címszerepet írt a csodált és rettegett Sarah Bernhardt számára: orosz hercegnő (Fedora) és bizánci császárné (Theodora) után egy olasz énekesnőt. A jól megcsinált színmű (piece bien faite) zsánerének fáradságot nem ismerő mestere a La Toscával is bizonyította drámatechnikusi jártasságát és történelmi tájékozottságát. Az utóbbira azért volt szüksége, hogy szinte a megtévesztésig hiteles keret- és háttértörténettel láthassa el ötfelvonásos drámáját és annak főszereplőit.

Sardou figyelemre méltó gondossággal dolgozta ki e fiktív alakok életrajzát, beleágyazva az ancien régime és a nagy francia forradalom korának politika- és kultúrtörténetébe. Mario Cavaradossi például hajdan a festő David tanítványa volt, és távoli rokonságban állt Helvétiusszal, a felvilágosodás jeles filozófusával. Cesare Angelotti bebörtönzésében pedig fontos szerepet játszott az a tény, hogy a férfiúnak titkos (de nem eléggé titkos) viszonya volt a vajmi kevéssé erényes, ám annál befolyásosabb Lady Hamiltonnal, Nelson admirális szeretőjével.

A legaprólékosabban kimunkált életrajz természetesen a címszerepé: árva pásztorlányka volt, majd apácák vették magukhoz, s utóbb a kolostorukba ellátogató Cimarosa volt az, aki felfedezte és a pápa engedélyével opera-énekesnővé képezte ki Floria Toscát. Azóta diadalmas fellépések során van túl a milánói Scalában, a velencei Fenicében és a nápolyi San Carlóban, s a cselekmény idején épp a római Teatro Argentinához köti szerződés, ahol is a drámában mellékalakként felbukkanó komponista, Giovanni Paisiello irányítja énekesnői működését.