Tóta W.: A mindegybe, és tovább

Az enervált, unalmas politikai évadnyitók között a legerősebb mondat, ahogy lennie kell, egy rocklegendától hangzott el, Nagy Ferótól. Ó, azok a kilencvenes évek! Amikor még nem jogászok és hivatásos politikusok töltötték meg a Parlamentet, hanem hemzsegtek ott az írók, költők, tudósok, és hozták a maguk lényeglátását.

„Legyen ember, nyilván Viktor, aki megmondja, hogy na, erre fogunk menni. Az mindegy, hogy az nem jó irány. Egy a lényeg: ha elhisszük, akkor jó irány.” Ezt mondta Feró, ellazultan imbolyogva a Hír TV székében, és többet tett ezzel a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megértéséért, mint egy tucat tanulmány.

Szembeötlő például, hogy a nyilatkozó a jelek szerint régóta nem próbált valahonnan valahová eljutni. Alapvetően ha az ember a legközelebbi benzinkutat vagy kocsmát keresi, esetleg a hazafelé vezető utat, akkor nem mindegy neki, hogy jó-e az irány. Éles válságban, például az erdőben vagy a sivatagban úgyszólván elsődleges az irány helyessége, a dallama meg a történelmi örökséghez való viszonya pedig szinte mellékes.

Van abban egy úri, sőt dzsentroid nihilizmus, amikor magát az irányt így lefokozzuk.

Nem tesz ilyet tengerész, pilóta, vállalatvezető, de még egy kirándulást vezető osztályfőnök sem, mert őt aligha mentenék fel a szülők azzal, hogy meggyőzően mondta, merre fognak menni, ha aztán helikopterrel kell kiszedni a szakadékból az összemorzsolódott gyerekeket.