Budapesti fura szerzetek – Pilisy Róza, a magyar kaméliás hölgy

A XIX. század második felének Budapestjén az éjszakai élet természetes velejárói voltak a bordélyházak is, ám már a korszakban is külön intézményeket tartottak fenn az eltérő hátterű társadalmi rétegek igényeinek kiszolgálására. Habár a prostitúciót magát nem ekkor találták fel, de a regionális központból villámgyors léptekkel metropolisszá váló fővárosban egy idő után egészen más léptékben jelentkezett, mint azt korábban megszokták.

A korszak Magyarországán, még a reformkorban is hivatalosan üldözték a prostitúciót, bár ez az üldözés a városi hatóságok részéről kimerült a szigorú büntetésekkel való fenyegetőzésben, amiknek rendszerint semmi foganatja nem lett, nem utolsó sorban azért, mert a jelenséget két pandúrpofonnal nem lehetett felszámolni, a téma kényessége pedig a korabeli prűd erkölcsi elvárások tükrében lehetetlenné tette, hogy hosszasan foglalkozzanak vele.

Így amíg nem történt belőle nagyobb baj, a hatóságok szemet hunytak fölötte. Ha meg baj történt (mondjuk az állományon végigsöprő tripper okán szolgálatképtelenné vált egy a városon korábban átvonult gyalogezred), akkor gyorsan a katonai rendészet hatáskörébe utalták a problémát, akik ideig-óráig képesek voltak úgy tenni, mintha a letartóztatások és a kitoloncolások eszközével eredményesen vennék fel a küzdelmet a prostitúcióval szemben.

Eredetileg egyes mulatókban, kétes hírű zenés-táncos szórakozóhelyeken (a jiddisből kölcsönzött korabeli nevükön zengerájokban) gyakorolták hivatásukat a sokáig tilosban dolgozó prostituáltak, ám idővel, az igény annyira megnövekedett a szolgáltatásaikra (nem utolsó sorban a polgárosodással együttjáró városfejlődés és városiasodás okán), hogy a döntéshozóknak muszáj volt szabályozniuk ezt a területet is és ezáltal bizonyos keretek között legalizálniuk. Ez a kiegyezés évében történt meg, 1867-ben, amikor kiadták a Szabályok a kéjelgés-bordelházak- és kéjhölgyekről című rendeletet.