Szeretné, hogy értékesebbnek tartsák a munkáját? Csak tegyen úgy, mintha sokáig ülne rajta!

Amikor 1998-ban a Citibank vezetői új logót akartak terveztetni, Paula Schert, egy világhírű grafikust kérték fel a munkára. Ő leült beszélgetni a bankvezérekkel, majd a városi legenda szerint tollat húzott elő, maga elé vett egy szalvétát, és lerajzolta rá azt a logót, amit rögtön elfogadtak, és amit a Citi még most, huszonöt évvel később is használ. Amikor pedig megkérdezték, hogyan lehet egy másodperc alatt egy ilyen munkát elvégezni, azt válaszolta: egy másodperc munka és harmincnégy év tanulás kellett hozzá.

Hogy a megbeszélésük tényleg így zajlott-e, vagy ennél azért picit bonyolultabb volt, az most már a ködbe vész (annyi biztos, hogy ő tervezte a logót, amit azóta sem cseréltek le), de pontosan az áll mögötte, mint a régi viccben az autószerelő magyarázatánál: öt forint a két kalapácsütés, amivel megjavítja a kocsit, 9995 az, hogy tudja, hova kell ütni kettőt.

Hasonlít ahhoz, amikor egy festményre ránézve azt érzi az ember, hogy „ezt én is meg tudtam volna csinálni”, és emiatt értéktelennek tartja – miközben valamiért mégsem ő festette meg. A közgazdaságtanban ennek a jelenségnek neve a munka érzékelésének kognitív torzítása, és az egyik legtrükkösebb tévedést jelenti.

Hamar munka? 450 láb hosszú filmszalagja volt a rendezőnek, Picassónak így 5 perce volt megalkotni ezt a remekművét – ki tudja utánacsinálni?

Azt már sokan kutatták, hogy egy munkát hajlamosak vagyunk annál inkább minőséginek értékelni, és ennek megfelelően többet is fizetni érte, ha azt látjuk, hogy aki elvégzi, sokat foglalkozott vele. Sőt, akkor is, ha látjuk, hogy dolgozik. Ryan Buell a Harvard Business Schoolból ezt egy kis étkezdén tesztelte: 17,3 százalékkal sikerült megnövelni a vendégek elégedettségét azzal, hogy iPaden mutatták nekik, amint a konyhában készül épp a rendelésük. Aztán két kutatótársával ezt a kísérletet a világ több pontján is elvégezte, és attól függetlenül, hogy melyik kultúrkörben voltak, hasonló eredmény jött ki.