G. István László költő: Nem tudok úgy írni, hogy „na most akkor írni fogok”

HVG: Ön is írással és műfordítással foglalkozik, mint az édesapja, és mindketten megkapták a József Attila-díjat. Nomen est omen?

G. István László: Olyan közegben nőttem fel, ahol először tanítvány voltam, majd egyenrangú társ lettem. Tizenöt éves koromtól egészen negyvenévesig alkottam ebben a műhelyben. Az első olvasás nagyon fontos. Apám az én szövegeimet javítgatta, én meg az övéit. Nem zavartuk egymás múzsáit, mert mást írtunk, nem volt köztünk Kronosz–Zeusz viszony.

HVG: Önt eleinte inkább a zenei pálya és a matematika vonzotta.

G. I. L.: Senki sem akar az apja nyomdokaiba lépni, tizenhét éves koromig nem gondolkodtam irodalmi pályában. Olvastam, de nem sokat. Zenéltem, karmester akartam lenni, matek tagozatos voltam, ez volt az irány. Aztán hirtelen beérett az örökség, és elkezdtem verseket mutogatni apámnak. Megdicsért, de csak úgy, ahogy az apának tetszenek a gyereke első próbálkozásai. Egyszer csak elkezdett a tudatalattim dolgozni, és az így született versek már felkeltették apám érdeklődését.

HVG: Ez az ösztönös írás, ön pedig kreatív írást oktat a Károli Gáspár Református Egyetemen. Lehet a kreativitást tanítani?

G. I. L.: Bizonyos fogásokat és ösztönző mintákat lehet tanítani. Nem arról van szó, hogy elmondom, mi az a tizenhat fogás, amit a verseléshez tudni kell. Az irodalomtanítás során nem információkat adunk át, hanem gondolkodásmódot, komplex lelki, szellemi, érzelmi hozzáállást, amivel egy szöveget szóra bírunk, vagy amiben a szöveg bír szóra bennünket. Ezt a viszonylatot tudom átadni. Ez a kreatív írásnál hatványozottabban jön elő. Nincs rá recept. Azt lehet érzékeltetni, hogy melyik szöveg rezonál, melyik nem, mit lehet erőltetni, mit nem. Az egész olyan érzés, mint a folyamatos egyensúlykeresés egy egyensúlyvesztett állapotban.