„Úgy támadnak az oroszok, mintha semmi nem számítana” – helyszíni riportunk Ukrajna legvéresebb frontvonalából

„Látod, itt van Avgyijivka. Olyan kemény harcok folynak itt, mint tavaly Bahmutnál, csak itt van értelme. Aki Avgyijivkát uralja, az pozíciót szerez Donyeck városa felett” – bök a térképre Mikita. – „A mieink innen délről próbálják hátrébb szorítani az oroszokat, hogy ne tudják bekeríteni a várost és az ottani csapatainkat.” Az orvos tömzsi ujja a térkép kis fehér foltjára mutat, amit az agresszort jelző vörös karéj szorongat. Az ott az egykor harmincezres, mára üres harctérré gyalult Avgyijivka.

Mikita komótosan, különösebb érzelmek nélkül magyarázza az ukrán front állását. Az ukránokat mindenáron megpróbálja bekeríteni az orosz hadsereg. Ide csoportosították át az erőiket, és sem emberélettel, sem anyagi veszteséggel nem törődve támadnak.

Eközben a bunkerünkben mintha megállt volna az idő.

A természetes fény egyetlen gyenge forrását, a felszínre vezető ajtót is egy vastag katonai pokróccal fedték be. A félhomályba a bántóan fehér fényű lámpa vág éles árnyékokat, amúgy csak a két katonaorvos telefonjainak fénye dereng, megvilágítva borostás, gyűrött arcukat.

Odakinn fényes nappal van. Ilyenkor a háromfős orvosi csoportnak nincs más dolga, mint heverni a priccsen, és nézni az Instagram vagy a TikTok végtelenül sorakozó videóit, és elfelejteni, hogy nem egy természetellenesen vidám csajjal sétálnak egy random óceánparton, vagy kismacskákkal játszanak valami békés nappaliban, hanem föld alatti bunkerban várják a riasztást, hogy indulniuk kell az újabb csoport sebesült katonáért.

A hangulat bizarr módon mégis nyugodt.