HVG: „Hogy a saját ágyában haljon meg, ezt szeretném.” Ez után az elmúlást előrevetítő mondat után mennyi írói rafinériát kellett bevetnie, hogy végül ne lehangoló, hanem erőt sugárzó, informatív könyv szülessen a demenciával élő édesanyjáról és a családról?
Szűcs Teri: Fontosnak tartottam, hogy az irodalom lehetőségeivel hűen ábrázoljam azt, ami velünk megesett. Amikor először találkoztunk a demenciával, abszolút nem értettük, mi történik velünk, hogyan lehet ezzel együtt élni. Nemcsak az anyukám további életét nem tudtuk elképzelni, de a sajátunkét sem. A könyv nyitánya azt a sokkot mutatja, ami bennünket akkor ért. A megírásával az volt az egyik célom, hogy ebben a témában kapjanak irodalmi szöveget is azok a családok, amelyek most találják magukat ilyen helyzetben, és nagy kapkodva próbálnak információkhoz jutni. Idővel jobb lett ahhoz a káoszhoz és ijedtséghez képest, amiben az elején találtuk magunkat. Kezdtük megérteni, miben vagyunk, megpróbáltuk megszervezni az életet, és szép, építő perceket is átéltünk közösen. Ezen a ponton a könyv kicsit feloldódik. Próbáltam visszaadni a betegség hullámzását, a fázisait, a harcait és a gondozók szintén változó állapotát. Az elejéhez képest happy end az, hogy még minden főszereplő él. Nyilvánvalóan lesznek majd más fejezetei a valóságos szereplők életének.
