Dessewffy Tibor: A mostani válság sok ajtót bezárt, de néhányat ki is nyitott

Normális esetben nem élünk a történelemben, az információk áradatában – úgy védekezünk, hogy a hétköznapiságba temetkezünk. De van, nagy ritkán, amikor ezt nem tehetjük meg, mert nem működik – az elmúlt egy hónap bizonyosan ilyen volt. Hiszen, ahogy ezt sokan elmondják, most véget ért az előző poszt-berlini fal korszak, és valami új kezdődik a szemünk előtt. Indokolt a szenvedő szerkezet használata: az egyik bizonyosság, hogy Európa ebben a helyzetben leértékelődik – legalábbis az amerikai és az orosz elnök elképzelései szerint.

Ha ezt a változást egyetlen, drámai eseményhez kellene kötni, akkor a Trump-Zelenszkij találkozó – minden nyers, üzletszerű brutalitásával – élesen emlékeztetett arra, hogy a transzatlanti rend egykor magától értetődő, közel nyolc évtizeden át stabil alapjai többé már nem megkérdőjelezhetetlen igazságok. Ami egykor megingathatatlan szövetségi rendszernek és közös értékeken nyugvó struktúrának tűnt, hirtelen feltételessé vált, kitéve a politikai zsákmányszerzés és a leplezetlen haszonszerzés szeszélyeinek.

Egy ilyen gyökeresen új helyzetben, amikor a geopolitikai irányváltás az értékek újraértékelését is jelenti – és lássuk be, sok okunk van erkölcsileg felháborodni –, talán a legfontosabb, hogy megtaláljuk a káoszban a vezérlő rendet, és meghalljuk az ismert közvélemény-kutató, Nate Silver könyvének címét idézve a szignált a zajban.

Az én gondolataimat ebben a témában két dolog is inspirálja: az egyik, hogy az elmúlt években a European Center for Foreign Relation találkozóin, ahol egyébként Orbán Balázs is gyakran igyekszik védeni a mundér becsületét, mindig voltak republikánus, trumpiánus előadók is. Ők kevés dologban értettek egyet a kerekasztalok többi, többnyire demokraták felé hajló résztvevőjével, de egyvalamiben igen: akárki is lesz az USA elnöke, számára az Arkhimédész-pont Kína előretörésének, növekvő szerepének megállítása lesz. Joe Biden volt az utolsó elnök, akinek személyes emlékei és hidegháborús beidegződései miatt az európai színtér kiemelten fontos volt.

Akárki lesz az új elnök, a transzatlanti nosztalgiának mindenképp vége lesz.

Trumppal ennek az új stratégiai iránynak egy extrém és brutálisan előadott változatát kaptuk meg, de balgaság lenne azt gondolni, hogy elég kibekkelni a következő négy évet. A retorika és a stílus a poszt-Trump világban változhat, de az alapvető stratégiai kérdés, Kína megállítása, aligha fog. Ebből a prioritásból következik a sokat emlegetett „fordított Kissinger-húzás”, az, hogy ezúttal Oroszországot kell leválasztani Kínáról, és egy olyan modus vivendit kialakítani, amelyben az amerikai félhez lehet integrálni Putyint.

Egy másik sajátos, akár inspirálónak is nevezhető körülmény az, hogy 15 éve van módom figyelni, hogyan is alakul Orbán Viktor Európa-képe – amely most erősen visszaköszön abban, ahogy Trump és Putyin kezelik Európát.