„A jövő útja a szocializmus útja és nem volt még a történelemben a kereszténység számára annyira vele rokon, hozzá közel álló, új kort nyitó eszmeáramlat, mint éppen a szocializmus”
– fejtegette Horváth Richárd (volt) ciszterci szerzetes azon az országos papi értekezleten, amelynek résztvevői megalapították a Katolikus Papok Országos Békebizottságát és hűséget fogadtak a kommunista államnak.
A vezérszónok szavait aligha vehette komolyan a jelenlévők közül bárki is azon az 1950. augusztus 1-jei napon. A „kereszténység számára annyira rokon” szocializmus hazai képviselői ugyanis akkor már évek óta egyre hevesebb támadásokat intéztek az egyházak ellen. Bő másfél éve börtönben tartották a magyar katolikus egyház vezetőjét, a kirakatperben elítélt Mindszenty Józsefet, és éppen azokban a hetekben zajlott a szerzetesrendek – kommunista szóhasználatban: a „klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei” – teljes feloszlatása, több ezer tagjának kitelepítése vagy internálása.
Az ominózus papi értekezlet közvetlen tétje az volt, hogy sikerül-e az „alsó papságot” szembeállítani a püspöki karral, és nyomást gyakorolni rá, hogy – az éppen zajló tárgyalások során – beleegyezzen az állam és az egyház közti megállapodásba (gyakorlatilag az egyház korábbi társadalmi szerepének és lehetőségeinek radikális visszaszorításába). Mindez beletartozott azonban egy tágabb kontextusba is.
