Meghalt Diane Keaton, én pedig leestem a lépcsőn, megzúztam a derekam, és kiderült, hogy az eséstől függetlenül amúgy is gerincsérvem van. Az egyhetes önsajnálat-sérv-spirálban elsősorban nem is azért hibáztattam magam, mert nem figyeltem a testemre, amiről kiskorom óta azt tanították, hogy templom. Hanem azért is, mert úgy tűnt, annyira tökéletesre fejlesztettem a független nő imidzsemet, hogy már sajnálni sem akarnak.
Az egyik szerkesztőm felhívott, hogy tudnék-e mégis otthonról dolgozni, és életemben először azt válaszolom, hogy nem. Most estem le a lépcsőn, nem tudok dolgozni. Aztán órákig sírtam a bűntudattól. Alapnak vettem, hogy a testem mindent bír, hogy a tíz év balett, vívás, röplabda és pilátesz biztosíték arra, hogy fizikailag bírja majd a terhelést a gerincem.
De mi van a másféle tartással? Mire edzettem egész életemben? A személyiségemre, a tudásomra, a humoromra, az értékrendemre. Megtartanak most ezek? Mindig ez a belső párbeszéd a legfájdalmasabb. Fáj, mint az izomláz. De ez másféle fájdalom, nem olyan, mint a zúzódás, nem olyan, mint egy törött szív. Valami mozgásba lendült, és már nem lehet megállítani.
Amikor végre megkíséreltem elhagyni a lakást, és elmentem sétálni, az egész város megváltozott. Mellettem szédítő sebességgel húztak el idősebb nők, csak úgy csikorogtak a banyatank kerekei.
A zöld mindig ilyen rövid ideig volt zöld? A 28-as villamos lépcsőire fellépni eddig is gátugráshoz hasonló aerobik mutatvány volt? Bele se menjünk a lépcsőzésbe. Új érdeklődési köröm az ortopéd, ergonomikus kategóriába sorolható. A kollégáim gyógytorna gyakorlatokat küldenek Messengeren, minden beszélgetésem a deréktájról szól. Kiderül, több huszonéves barátnőmnek és a nővéremnek is gerincsérve van. Ezen talán már nem kéne meglepődnöm, mégis megüt, hogy fiatal nők Budapest-szerte ilyen fájdalommal élnek. Hogy jutottunk el ide ilyen fiatalon?
