Ügyészként évtizedeken át önhöz tartozott a Szőlő utcai javítóintézet felügyelete. Mit gondol arról, hogy a kormány az intézménnyel kapcsolatos botránysorozat csúcsán egy rendelettel inkább bezárta a budapesti javítót?
Vérlázítónak tartom. Ahogy azt is, hogy az Orbán-kormány bűnözőnek nevezte a javítóintézetben lévő fiatalkorúakat. Tudtommal az ártatlanság vélelme azért még létezik.
Meddig követte belülről, sőt, az ügyészség törvényességi ellenőrzési hatásköre miatt úgy is fogalmazhatnék, hogy felülről a Szőlő utcai javítóintézetben zajló dolgokat?
2010-ben jött a Fidesz és a 2011-es vonatkozó törvénnyel az ügyészeknél leszállította a felső korhatárt 65 évre. 1945-ben születtem, gyakorlatilag pont akkor töltöttem ezt be. 1980-tól dolgoztam a Legfőbb Ügyészség Gyermek- és Ifjúságvédelmi Osztályán, vagyis akkor már harminc éve. És még évekig folytattam volna, hiszen addig 70 év volt a korhatár, de egy pillanat alatt nyugdíjba küldtek. És ami szörnyű, hogy gyakorlatilag felszámolták ezt a szakterületet is, ugyanis a gyermek- és ifjúságvédelem manapság már inkább csak a büntetőjogi területet jelenti.
Vagyis az ön idejében az ügyészség nagyobb szerepet vállalt a gyerekvédelemben?
Lényegesen, a 18 év alattiaknak legkülönfélébb ügyeit vizsgálhattuk törvényességi szempontból, a munkajogi kérdések kivételével bármit. Egyszerűsítve úgy fogalmaznám meg, hogy ami egy gyerekkel történhetett, az hozzánk tartozott.
És ön ezért választotta ezt a területet?
Pont akkoriban helyeztek fel a Legfőbb Ügyészségre beosztott ügyészként, amikor megfogalmazódott az az elvárás, hogy ezt a szakterületet fel kell építeni. Akkor kezdődött az a munka is, hogy minden megyeszékhelyen legyen egy gyermekvédelemmel foglalkozó, szakági ügyész. Az ő munkájukat fogtuk mi össze a Legfőbb Ügyészségen, például az összes javítóintézetből hozzám futott be minden. De nem túlzás, hogy szinte bármit ellenőrizhettünk, például én magam foglalkoztam a külföldre történő örökbeadásokkal. Visszatérve a kérdésére: már fogalmazó koromban, amikor nyomozásfelügyelettel foglalkoztam, tudtam, hogy nem akartam csak „büntetőzni”, mert akkor az ember nem is ért máshoz egy idő után. A gyermek- és ifjúságvédelmi területen sokkal szélesebb körben lehetett mozogni. Életem nagy ajándékának tekintem, hogy ügyészként olyan munkát végezhettem, amit nagyon szerettem. Persze akkoriban még létezett az ügyészség általános felügyeleti tevékenysége, ami később megszűnt, mondván az szovjet mintára működő intézmény. De voltak előnyei, például rengeteg panaszügy érkezett be, sokat kellett vele dolgozni, de szerintem jól működött. Az óvást is nagyon szerettem, akkoriban több éves pereket ki tudtunk váltani vele.
Visszakanyarodva a javítóintézetekre: az ön idejében az ügyészség hogyan ellenőrizte ezeket a létesítményeket?
Az volt az elvárás, hogy kéthetente személyesen ügyészségi vizsgálatot kell tartani minden javítóintézetben. Természetesen nem egyedül csináltam, nem is győztem volna, én az aszódi intézetet tartottam meg magamnak, de az összes vizsgálat hozzám futott be. Így mondhatom, hogy az ország összes javítóját ismertem. A Szőlő utcai javítóintézetet ketten látogattuk Szekeres Ibolya ügyésszel. Sőt, a debreceni javítóintézetben egyszer még benn is aludtam.
Miért kellett egy ügyésznek benn aludnia a javítóban?
