Szerhij Zsadan „Már három éve a háborúról beszélünk” című, 2017-ben íródott versében azt az állapotot írja le, amikor a háború nemcsak egy ország vagy egy város működését változtatja meg gyökeresen, hanem az egyén belső világát és magát a nyelvet is. „Minden szükséges szavunk megvan ahhoz, hogy a háborús időkben szólhassunk magunkról” – írja, mégis ritkán találkozunk a háború láthatatlan, mélyebb rétegeivel.
A Focus on Ukraine programsorozat részeként megvalósuló elswhereland című kiállítás Ukrajna Oroszország általi megszállásának ötödik évében a háború kevésbé látható, gyakran marginális tapasztalatait, személyes és identitásbeli következményeit vizsgálja. Az utazó tárlat első állomása a budapesti Osztrák Kulturális Fórum, köszönhető ez többek között annak a határozott irányvonalnak, amelyet az intézmény 2025 őszén kinevezett igazgatója, Fabian Ortner képvisel. Célja, hogy a kulturális programokat olyan értékek köré szervezze, amelyek – megfogalmazása szerint – Magyarországon egyre inkább halványulni látszanak.
A többnyire Ausztriába és Németországba kényszerült művészek munkái a jól ismert heroikus narratívák helyett a kényszerű otthonelhagyás, a megváltozott női szerepek és a környezeti pusztítás következményeire irányítják a figyelmet. A hazai politikai kommunikáció ellenszelében a kiállítás a háború láthatatlan arcát teszi érzékelhetővé: a halmozottan hátrányos emberi sorsokat, az anyaság ambivalens tapasztalatát, a trauma generációkon átívelő terheit és az identitás törékeny alakulását.
Mindez egy olyan nyilvánosságban jelenik meg, ahol a szomszédban zajló háború leginkább félelemkeltő és manipulatív óriásplakátokon, kampányvideókban és leegyszerűsített politikai narratívákban válik láthatóvá. Az árnyaltabb, művészeti megközelítések ezzel szemben még a kulturális terekben is ritkán jutnak el szélesebb közönséghez.
Lucy Ivanova Hogyan magyarázzam el ezt a világot egy csecsemőnek? – fogalmam sincs (2023) című sorozata azt vizsgálja, miként írja át a háború tapasztalata az anyaságról való gondolkodást. Az A4-es színes papírlapokra, pasztellkrétával készült munkák formavilága gyerekrajzokra emlékeztet, a vizuális redukció azonban nem naivitást, hanem tudatos eszközt jelent:
a gyermekkor sérthetetlen idilljét és a háborús valóság feszültségét állítja szembe egymással.
A rajzok a szorongás, a félelem és a jövő miatti aggodalom lenyomatai – annak az egzisztenciális kérdésnek a képi megfogalmazásai, hogy miként lehet egy magzatnak, egy újszülöttnek „elmagyarázni” egy széteső világot. Lucy Ivanova munkáiba az anyaság nem csupán biológiai állapot, hanem morális és filozófiai pozíció: a képek a gondoskodás és a fenyegetettség közti ellentmondásból táplálkoznak. A cím Joseph Beuys egyik ikonikus performanszának, a How to Explain Pictures to a Dead Hare (1965) parafrázisa, melyben a kommunikáció lehetetlensége és a művészet közvetítő szerepe fejeződik ki. Ivanova címválasztása ezt az abszurd helyzetet fokozza azzal, hogy nem egy halott nyúlnak, hanem egy még meg sem született életnek kellene értelmezhetővé tenni az értelmetlen háborút.
elsewhereland kiállítási enteriőr
Pék Dániel
