A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
A Néprajzi Múzeum néhány éve szintet lépett a kiállításrendezés terén. Az állandó gyűjteményes anyag vitrinekben látható sora mellett az időszakos kiállítások érzékletes, multiszenzoros élményt adó, a technológia innovatív használatával operáló volta miatt érdemes igazán betérni ide. Ilyen a még július 5-ig nyitva tartó Vágatlanul–Törékeny fényképek valósága című fotótörténeti kiállítás is a múzeum legkisebb termében, melynek kurátorát, Bata Tímeát kérdeztük.
Az a körülbelül két tonna összsúlyú, körülbelül 25 ezer darabból álló üvegnegatív-gyűjtemény, amelyből ennek a kiállításnak az anyagát válogatta, hogyan és miért került a múzeum birtokába az 1920-as évek elején?
Az egy nagyon speciális időszak volt, erre rá lehet látni a képeken keresztül is. Az anyag többsége az 1910-es években készülhetett, de vannak benne az 1890-es évekből is. A végdátum 1921, azaz akkor készültek az utolsó itt lévő képek, tehát körülbelül 25 évet ölel fel a kiállítás anyaga. Látszik, hogy azok a parasztpolgári iparos rétegek, amelyek korábban nem készíttettek még családi képet, a háború miatt szükségét érezték ennek. A családi képeken is katonákat látunk – vagy éppen ellenkezőleg, nincsenek rajtuk férfiak, és csak az asszonyok kezében tartott tábori levél utal a távollevőre, esetleg két különálló, az akkori fotótechnika segítségével összeillesztett kép adja ki a családi fotót.
A fronton (?) lévő édesapa és férj fotója a család mellé montírozva, a sámli előtt a fotográfia pozitív másolata látható, amelyet feltehetően a család hozott magával a műterembe, Endrőd, 1915-1921
Néprajzi Múzeum / Szabó Imre
Azt se felejtsük el, hogy a háború nem csak a családok életét változtatta meg, hanem a múzeumi működést is: nem lehetett hagyományos terepmunkát végezni, megszűntek azok az expedíciók, amelyeket a háború előtt, a Monarchia égisze alatt távoli vidékekre szerveztek, nem tudtak eljutni még Erdélybe se. Új feladatokat keresve néhány muzeológus – többek között Györffy István, id. László Gyula és Viski Károly – beadott a minisztériumhoz egy a kérvényt a fényképgyűjtésre vonatkozóan. Hivatkoznak a néhány esetben a fényképészeknél helyhiány miatt megsemmisülő üvegnegatívok megmentésére, kiemelve azok dokumentációs jelentőségét a korabeli viselet szempontjából.
Maga a gyűjtés milyen hosszú időn keresztül tartott, és mekkora területet érintett?
Szűk egy év alatt kerestek fel hetvenkét települést; van, ahol több fényképészt is, és tőlük vásároltak zselatinos ezüst üvegnegatívokat abból a keretösszegből, amit kaptak. De a megvásárolt anyag ennél a hetvenkét településnél jóval nagyobb földrajzi területet fed le, hiszen a fényképészekhez számos környező településről érkeztek, és esetenként ők maguk is kiszálltak.
Az adatokból 700 települést lehet beazonosítani, és mivel a képek jelentős része a trianoni békeszerződés előtt készült, ezért néhány felvidéki település is érintett. A múzeumba kerülés után rövid időn belül beleltározták az anyagot, azóta pedig eltelt százöt év…
Egészen idáig sosem volt közönség előtt?
Kutatható volt. Amikor elkezdtem feldolgozni az anyagot, leltárkönyvekből indultam ki. Akkoriban teljesen máshogy történt a fotók adatolása, mint ma: az volt a fontos, hogy ki gyűjtötte és mikor, ezen kívül volt egy nagyon rövid címe és egy településnév, ami ráadásul gyakran félrevezető volt: sokszor a viselet vagy egyéb adatok alapján a képen szereplő származási helyét, nem a fénykép készítésének helyszínét jelölte. Például mezőkövesdi műteremnél a leltárkönyvben az szerepelt, hogy Szihalom, merthogy egy szihalmi menyecske volt a képen. Nyilván először ezt kellett rendbe rakni.
Szóval egy nyomozással kellett kezdeni a munkát?
Igen. Első körben az izgatott, hogy kik azok, akik ezeket a fényképeket készítették. Volt egy-egy nyom, az elmúlt 100 évben valaki egy-egy képhez odaírta az alkotóját, pár esetben pedig a leltározáskor is feljegyezték, hogy kinek a fényképét tartja a kezében a leltározó, de a fotókon használt festett hátterek meg egyéb kellékek alapján is ki lehetett indulni.
Fontos, hogy az itt látható fényképészek a szolgáltatóiparba kapcsolódtak be, nem fotóművészek voltak. Ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna művészi ambíciójuk, de lényegében abból éltek, hogy megrendelésre családi fotót, utcaképet, épületfotót készítettek. Azért is használom a ‘fényképészet’ szót a ‘műterem’ helyett, mert többeknek nem is volt műterme.
Mintegy ismeretterjesztő céllal látni a kiállítás elején néhány zselatinos üvegnegatívot (avagy zselatinos szárazlemezt), több standard méretben is, illetve néhány tipikus módon sérült példányt is.
A zselatinos ezüst üvegnegatívon lehet retusálás, az emulzió nem megfelelő tárolás vagy előhívás okán sérülhet, hibássá válhat. Bizonyos esetekben restaurátor szempontból is kihívás lehet rájönni, hogy vajon az adott sérülés hogyan keletkezett, mi lehet az, aminek a nyomát most, úgy száz év múltán látjuk. A mai múzeumi látogatók már kevésbé vagy egyáltalán nem ismerik ezt a képalkotó technikát. A kutatók többsége sem a technika felől, hanem inkább a tartalom vagy szerzőség szempontjából dolgozza fel ezt a korszakot.
Bauer Lajos bognármester és munkásai. Felázott ezüstzselatin, amelybe por, üvegszilánk tapadt. Az arcokat a fényképész az üveg felületén végzett piros festéssel tette kontrasztosabbá. A negatív szélein ezüstkiválás látható. Pápa, 1909
Néprajzi Múzeum / Sörensen Béla felvétele
A kiállítás további részében aztán végig az üvegnegatívokról készült digitális printeket láthatunk, a reprezentációnak és az önreprezentációnak tiszta és szinte megrendítő példáiként. Sok mindenről gondolkodtat el az, ahogy ezek a már régóta nem élő emberek a zselatinos ezüst üvegnegatívról az élesre vasalt öltözékeikben néznek ránk.
Igen, nagyon jó minőségűek, nagyon szépek. Egyébként ezek nem feljavított fotográfiák, hanem az üvegnegatívok ezt tudják. Pedig nem tárolták ezeket mindig ideális körülmények között. Tényleg nagyon szuggesztív az, ahogy a kép alanyai a fotókon állnak és ránk néznének. Ez magából a frontális, viszonylag merev képkészítési helyzetből is ered.
A megvalósult kiállítás nyilvánvalóan válogatás, bizonyos szempontok, hangsúlyok kijelölése mentén. Mi volt a szándék? Mi mindenre akarta ráirányítani a figyelmet?
Az országos lefedettség figyelembevételével fontos volt, hogy a húsz kiválasztott fényképész tükrözze a korszak fotográfusainak sokszínűségét. Ez nem jelenti azt, hogy ők teljes mértékben feldolgozottnak tekinthetők, sőt, esetenként alig-alig tudunk róluk valamit. Éppen az az egyik kuriózuma ennek az anyagnak, hogy számos olyan fotográfus látható itt, akikről tényleg semmit nem tudunk, ráadásul van, akinek biztosan elírták a nevét…
A húsz fényképészt mi alapján választotta ki?
Itt két nagy fényképész-generációról beszélünk. Vannak, akik az 1890-es években már dolgoztak, a nagypolgári ízlést kiszolgáló kifinomult világot jelző festett hátterek előtt készítették a felvételeket. Igyekeztek minél divatosabb, minél hívogatóbb műtermeket berendezni többféle háttérrel, bútorokkal, kiegészítőkkel; emellett újsághirdetéssel, kirakattal, apparatúrával, segédekkel rendelkeztek. Ilyen műhelye volt például Kis Józsefnek vagy a Fanto családnak. Érdekes megfigyelni, hogy az ezekbe a terekbe az 1910-es években fotózkodni érkező parasztok, földművesek és kisiparosok megjelenése milyen kontrasztban áll a műhely által kínált környezettel, például ahogy a palóc asszonyok a gyerekekkel a Kis József által készített képeken a talán Bécsből származó hátterek előtt állnak…
Palóc asszonyok fiúkkal, leomló függönyöket és növényeket ábrázoló festett háttér előtt Eger, 1915-1920
Néprajzi Múzeum, Kiss József felvétele
A környezetre és a felszerelésre szánható összegek mellett a divat is szerepet játszhatott a fényképészműhelyek megjelenésében.
A fotográfusok következő nemzedéke, amely a '10-es években nyithatta meg a fényképészetét – és főleg azok, akik kisebb településeken dolgoztak – már sokkal kisebb tőkével, és akár segédek nélkül is tudták vinni az üzletet; nem volt már jellemző a jól berendezett műterem, de nem is volt már akkora divat; a fényképek akár az udvaron is készülhettek, és ha használtak is hátteret, azon látszik, hogy nem Bécsből hozatták. Törekedtem a válogatásnál arra, más egyéb szempontok mellett, hogy mindkét stílust vagy korszakot bemutassuk.
Van, amikor nem feltétlenül a legjobb művészi minőség kiállítása mond a legtöbbet egy korszakról…
Nem akartuk, hogy egy „best of” válogatás legyen. Inkább a sokszínűség volt a célom, az, hogy a kiállításban minél több különböző fényképész meg tudjon jelenni. És szempont volt az is, hogy mutassuk: vannak „feldolgozott” műtermek, de vannak olyanok is, amelyekről alig tudunk valamit. Egyébként mind a húsz, bemutatott fényképésznél a falakon lexikonszerűen olvashatóak az adott fotográfusra vonatkozó, eddig fellelt információk.
A korszakban jellemző egy-egy speciális téma külön is megjelenik, a fotográfusokat önálló egységként bemutató halvány mályva színű paravánok színétől eltérő, narancssárga háttéren. Az emberi életút bizonyos alkalmai, fordulópontjai, speciális kategóriák: az ún. regrutákról, esküvői fotók, ravatalok….
Násznép, épület falára függesztett háttér előtt, Bicske, 1910-es évek
Néprajzi Múzeum / Wokaun József felvétele
…és ide tartoznak az úgynevezett beöltözések is. Ugyanis attól, hogy viseletben látunk egy képen valakit, még nem biztos, hogy az az ő sajátja. A polgárság, a nagyiparosok, vagy akár az arisztokraták között is divat volt felvenni viseleteket, és abban készíttetni fényképet.
Van néhány eredeti papírkép kemény kartonra kasírozva, valamint pár darab díszes keretben-paszpartuval is.
Rákospalotáról, Szentistvánról és Mezőkövesdről származnak ezek a díszes keretezésű képek. Külön témaként szerepelnek még az igazolványképek, illetve a háború következtében „hiányzó családtagok” pótlására kitalált vizuális megoldások a képeken.
A vágatlanság, mint tematikus rész is rendkívül fontos, nem hiába ez adta a kiállítás címét is.
Az egész anyag eredetileg rendkívüli hiányosan adatolt, bár ott vannak mondjuk Mathea Károly vagy Vajda Dóri fotográfusok anyagai, esetleg a Bartizek fivéreké, amelyeknek a vágatlanságában az a jó, hogy rá vannak írva a fénykép szélére, honnan érkeztek a megrendelők, van, hogy a nevük is.
Faludi István egészségügyi szakaszvezető és családja, Nagykanizsa 1915-1920
Néprajzi Múzeum / Mathea Károly felvétele
Egy-egy műteremmel foglalkoztam már korábban is. 2019-ben írtam erről az anyagról egy nagyon rövid beszámolót a Fotóművészet című lapba. Már annak a cikknek a címében is szerepelt a vágatlanul szó. Fontos ez, ugyanis minden olyan részlet ott van az üvegnegatívok szélein, amik a korszakból ismert, megvágott papírképeken már nem lesznek rajta.
A szakmai munkája során nyilván együttműködik más tudományterületek szakértőivel…
Igen, ha valakiről tudom, hogy foglalkozik egy adott fotográfussal, és úgy gondolom, hogy tud segíteni, felveszem vele a kapcsolatot. A téma okán ez legtöbbször vidéki történész, fotó- vagy helytörténész kollégákkal való eseti együttműködést jelent. Több, más múzeumban dolgozó kollégának meglepetést okozott, hogy nálunk vannak azoknak a fényképészeknek a negatívjai, akiknek a papírképeivel ők egyébként foglalkoztak, mert nem gondolták volna, hogy a Néprajzi Múzeumban ilyenfajta műtermi anyag lehet.
Gondolom, nincs még befejezve a kutatás.
Nem vagyok még kész vele, sőt az a jó hír, hogy egyre többen fedezik fel ezt az anyagot az érdeklődő kollégák közül, és jelentkeznek, hogy ők foglalkoznak ezzel vagy azzal a fényképésszel. Így fogjuk tudni egymás kutatásait kiegészíteni.
Itt 25 ezer fénykép van, ezeken nem csak egyének és párok, hanem csoportképek is vannak, vagyis több százezer ember néz ránk. Az is volt az egyik célom, hogy ne felejtsük el, itt többségében családi képeket látunk. Számos e-mailt kapok, amiben a látogatók leírják, hogy a kiállítás hatására otthon előveszik a régi családi fényképeket. Persze izgalmas, hogy ki készítette a fényképet, de valljuk be, azért az emberek többségét nem ez fogja lázba hozni, hanem az, hogy lát-e, talál-e ismerős arcot vagy helyzetet.
A kiállítótérben számos invenciózus megoldáson keresztül fedezheti fel a látogató az anyagot. A teljesség igénye nélkül: egy érintőképernyőn további 1300 fénykép látható. A kiállítótér padlójára az 1920-as évek Magyarországának térképét rajzolták fel a kiállítás szempontjából lényeges településekkel, és ezektől az adott helyen működő fényképészt bemutató paravánig vezető szaggatott vonalak vezetnek. Van egy falrész a kiállítás hátsó részén, ahol az egyes képek melletti QR-kódokkal el lehet olvasni azokat az adatokat, amik az adatbázisban már fent vannak róluk. És persze érdemes olvasgatni a katalógust is.
Kiállítás enteriőr a térképpel
Néprajzi Múzeum / Incze László
Nagy örömömre bekerült a kiállításba egy kortárs művész, Csáky Marianne installációja is, az Időugrás című, 2007-es sorozatából három darab. Ezeken a művész nagypapájának negatívjait látjuk, amiken ő kisgyerekként szerepel, illetve egy kiegészítésnek köszönhetően ugyanakkor felnőttként is. Marianne ezen munkái esetében fontos a megvilágítás, csak egy bizonyos szögből láthatóak a képek.
Kint a bejáratnál pedig fut egy rövid, mesterséges intelligencia segítségével készült film is, Petőcz Tamás munkája. A mozgóképen a fotózás szituációjához látjuk beállni az alanyokat. A pozíciók felvétele után kimerevedik a kép, pont olyanra, ahogy aztán a kiállításban az eredeti képeken is látható.
Nyitóképünkön: A Vágatlanul című kiállítás enteriőrje Fotó: Néprajzi Múzeum / Incze László
