Petri Lukács Ádám a Magyar Narancs újságírójaként kezdte a pályáját, tanácsadóként többek között dolgozott Horn Gábor mellett. 2018-ban Schmidt Mária támogatásával, a Kertész Imre intézet gondozásában Petri 75 - Közelítés címmel visszaemlékezés kötete jelent meg apjáról, Petri Györgyről. Az utóbbi években a Szépművészeti Múzeum munkatársaként, az MCC kutatójaként, a Mandiner szerzőjeként dolgozott.
Mamám öngyilkossága után 18 évesen írtam egy regényt, Túlélet címmel. Rossz könyv volt, de a címe életprogrammá rögzült: a napot, a holnapot, valamiképp túl. Élni.
Maszkjaim száma közben többtucatnyi lett.
Így ötven felett nem tudom, különös keverék uralt-e el, vagy maradt belőlem valami, s ha igen, mi is az a belőlem, és hol lenne az a valami.
Most, hogy rendkívül örömteli és izgalmas program tanúi vagyunk: az állami madeleine egyszerre kívánja szembesíteni a társadalmat a régmúlt bűneivel, a közelmúltéval s a jelenével. Talán a nézés: szembe, a sok atipikus útból mutathat egyet.
Akkor vállaltam különböző kormányoknak munkát, vagy írtam a magam nevében velük egyező véleményt, amikor sokak, akiket szerettem, megalapozott érvekkel fejtették ki, miért rossz az aktuális kormányzás.
Akkor, amikor olyanoknak, akiket szerettem, az volt az érzületük, később az észleletük, hogy személyükben támadja őket vagy az általuk képviselt intézményt a rezsim.
Akkor pályáztam forrásokra, amikor sok kiváló ember elvi alapon nem is fogadott el közpénzt.
Észrevétlen cseppentem bele ebbe a világba: úgy nőttem fel, hogy körülöttem mindenki utálta a rendszert, papám és a társaság magva az úgynevezett demokratikus ellenzék tagja volt. Hibátlan közerkölcs vezérelte mindnyájukat akkoriban. S persze volt valami sajátja is ennek a zárt világnak, ami nekem von Haus aus megadatott: ha valaki valamit nem úgy gyűlölt, mint ők, esetleg nem úgy öltözött, baszott félre, akkor kiátkozták. Sok nagyszerű volt ebben. Nekem valahogy még több volt benne a rettegés. Ám a szamizdat Beszélő utolsó estjén felolvastam 15 évesen, onnan hívott el Víg Mónika a Fideszbe és a Magyar Narancsba. Lelkesen írtam narancsnyelven, amit írtam.
A Beszélő első, 1981. októberi számának beköszönőjének részlete. A lap nyomtatott kiadása 2013 januárjában szűnt meg
Arcanum
Aztán nem sokkal később a jó Katona Tamás államtitkárként megbízott mindenféle szövegek elolvasásával és megírásával. Még nem voltam húszéves, és nem tudom, hogy szeretetből adta-e a munkát, vagy szánalomból: mamám és Tamás évtizeden át dolgozott együtt az Európa Kiadóban. Miközben neki írtam alkalmanként, Göncz Árpád – a kormánnyal sok konfliktust vívó elnök – is adott megbízást: régi kisgazdákról kellett halom papírból valami jegyzetet fabrikálni.
Ártatlan szép évek. Innen egy bohócugrással kerültem ’94-ben egy képtelen társaságba: kitűnő építész, akadémiai segédmunkás nyert megbízást arra, hogy az Agrárszövetség nevű szervezet mellett kampányoljon, és az Országházba juttassa azt. Nekem kellett egy füzetet megírnom az Agrárszövetség Krédója címmel, a munkába bevontam barátomat. Őt a pergető horgászat, engem az erdei gombák érdekeltek, és hogy ne vágják ki az erdőben a fákat, így sokat is írtunk minderről, mire hazajött a szövetség téeszelnökből reformer agrárius politikussá váló pártelnök Amerikából, szomorúan látta: gabonával, haszonállatokkal nem találkozhat a sok tízezer példányban kinyomtatott zöld füzetekben.
2001-ben megírtam Pánik könyvemet, meglepően jól fogyott, akkor már nagyon nehezen ment a túlélet napra-nap, de ebből úgy tűnt, másnak sem könnyű.
A 2002-es kormányváltás környékén lettem a Népszava vélemény rovatának a vezetője. Egyszer csak a korszak legjobb és legviccesebb internetes lapjáról írt egy rendkívül aljas cikket amúgy nagyra becsült szerzőnk. Kértem tőle, ezt engedjük el. Kértem a főszerkesztő-helyettest is, ezt ne hozzuk le, a megtámadott portálban semmi sértő nincs, mulatságosan ír le egy elképzelt kormányzati helyzetet, főszerepben az akkori belügyminiszternővel. A cikk másnap megjelent.
Szép lett volna, ha nem sokkal később emiatt hagyom ott a lapot. Dobbantottam, de ennek semmi köze nem volt a közléshez.
Egyszerűen nem bírtam már bemenni, olyan rettegéssel töltött el a sok ember közötti jelenlét. Ugyanilyen szép lenne azt mondani, hogy azért nem iszom több mint 15 éve egy korty alkoholt se (előtte napi két üveg bor volt a minimum naponta), mert ráeszméltem ennek tarthatatlanságára, a valóság ezzel szemben: már annyi gyógyszert szedtem, amelyek valamiképp segítik a túléletet, hogy azok mellett lehetetlenség lett volna inni.
A Népszava mellett az akkori igazságügyi miniszter, az akkori igazságügyi miniszteri biztos és a koalíciós államtitkár tanácsadója voltam. Nagyszerű emberek mind, a korabeli igazságügyi minisztérium olyan volt számomra, mint egy egyetem, a koalíciós államtitkár régi barátom. Ettől még pártjaik borzasztó alakokkal voltak tele, volt olyan szocialista kormánytag, aki cigányozott kormányülésen. Amikor Gyurcsány Ferenc átvette a kormányrudat, barátom, az igazságügyi miniszter vette a kalapját, és azt gondolta, neki nem lesz egy bohóc a főnöke. Magam hosszan érveltem amellett, hogy Gyurcsány Ferenc kitűnő figura, végre egy szabadelvű szocialista. Persze, hogy tévedtem, abban, hogy ez alkalmassá tenné a kormányzásra. Ám ennek ellenére számos kormányzati ember beszédét vagy általuk jegyzett cikket írtam meg csendben. Tanácsokat legjobb tudásom szerint adtam, megfelelően annak, amit az érdekeik diktáltak, és nem annak, amit a közerkölcsöm. Már akkor erősen olvadt a közerkölcs (ha volt nekem ilyen egyáltalán), és a munkám során másokba beleélt tudatok között megbúvó saját tudat közötti kapocs is mállott szét. 2006 tavaszán megszületett Sámi nevű kisfiam, s mindennél fontosabbnak tartottam, hogy tökéletes papa legyek. Legfőképp mi hárman: tökéletes család legyünk, olyan, amelyben Sáminak minden perc a legjobb. Tökéletes papák nincsenek, tökéletes családok se. Az egyetlen folytonosság az életemben a félelem, mióta Sámi él, erre törekedtem, sokszor elbukva, akaratlanul fájdalmat okozva neki vagy feleségemnek. Mégis talán ez az egyetlen eredmény is az életemben, ami közös munka persze: nagyszerű kisfiúnk és együtt élő családunk.
Amellyel szorosan összefügg a 2006-os „nem kicsit, nagyon” és az annak nyomán kialakult tiltakozássorozat, a törvénysértő rendőri brutalitáshoz való viszonyom.
Tudniillik egy szeptemberi napon, amikor a lipótvárosi mellékutca kínai étterméből kitoltuk feleségemmel Sámit a babakocsiban, azt láttam, hogy az utca tele van a rendőrség teherautóival, bennük megannyi ijesztően öltözött rendőr. Olyan pánikroham lett rajtam úrrá, hogy képtelen voltam kontrollálni a félelmemet, talán a gyerekkori házkutatások, a friedrichstraßei egész testi nyomozás, akárhogy is, halálosan megijedtem. Holott mi gond nélkül hazaértünk. Barátaim egyre-másra magyarázták el, hogy a rendőrterror tarthatatlan, feleségem (sikeres emberi jogvédő) munkahelye is tiltakozott, én pedig annyira rosszul voltam az egész felfordulástól, hogy megírtam az azóta felszámolt Népszabadságba, hogy még minden rendben lehet, hogy GYF beszédéből a „reform vagy bukás” a lényeg, drukkoljunk a reformnak.
Jó néhány kedves ismerős, barát szakította meg akkor velem erkölcsi okokból a kapcsolatot.
2008-ig dolgoztam az akkori kormánynak, írtam, amit gondoltak, sokaknak, sokféle hangon.
Olykor pedig a magaméban is írtam.
Olyasmiben is részt vehettem író-olvasó segédmunkásként, ami valóban lelkesített, csak hát az egész, miként magam se: nem állt össze egy percre sem.
2010-ben, amikor kamaszkorom kedves emberei kaptak elsöprő hatalmat – akikről oly sok rosszat is írtam előtte – szorongtam. Amiatt, amit róluk írtam, külön is.
Rá egy évvel két cikket írtam a Népszabadságba: az egyik arról szólt, hogy nincs igaza mindazoknak, akik azt gondolták, szorongani kell a Fidesz hatalmától, a másik arról, hogy nincs és nem is volt ránk igény. Utóbbi legalább igaz maradt.
