- „Emlékszem, amikor gyerekként először megkérdeztem apukámtól, hogy mi az a feminizmus, csak annyit válaszolt, hogy a feministák nagyon boldogtalan emberek. Aztán felnőttem, és feminista lettem.”
- „És boldog?” – Kérdezte Klementyna kijelentő módban.
- „Igen, és boldog” – válaszoltam komolyan.
Egy hajó fedélzetén ültünk, üvegpoharainkban sistergett a csípősen szénsavas fröccs. Klem lengyel feminista aktivista, vele beszélgettem. Előadóként érkeztünk egy német konferenciára, ez volt itt az utolsó esténk, ami hajóra szervezett vacsorával zárult. Ő három év Tusk-kormány bukott ígéretei után csalódottan, én a kormányváltás hozta ígértektől optimistábban, de mindketten megtörten ültünk a fedélzeten. Mint két fáradt harcos gubbasztottunk egymás mellett.
Elmeséltem neki, hogy megviselt a kampányidőszak, és nem érzem azt a megkönnyebbülést, amit reméltem. Elmeséltem neki, hogy tele vagyok reménnyel, mégis kiégtem. Elmondtam, hogy a politikai kommunikáció és a terepmunka abúzusa a mindennapi életemben is bántalmazó kapcsolatokba vitt vissza. Klem elmesélte, amikor a lengyel rendőrök eltörték a gerincét egy tüntetésen, amit a feminista mozgalma alapítójaként vezetett. Elmesélte, hogy nem hívta fel hetekig az anyukáját, mert nem akarta, hogy aggódjon. Hogy a telefonját lehallgatják, hogy elvált, pedig ő „csak egy átlagos nő a hegyekből”.
Aztán egy zenekar ismert pop-számokat kezdett játszani, és Klem volt az első, aki felpattant és az első sorba sietett. Szoknyáját csomóba fogta, és néztem, ahogy táncol, mintha nem lenne körülötte rengeteg ember. Néztem, ahogy táncol, mint a legszabadabb ember a Földön.
Nem tudom apukám magyarázata három évtized távlatából minek szólt. Annak, hogy nem akarta, hogy feminista legyek, vagy annak az érzésnek, amit ő is jól ismert: akik az igazságtalanság ellen harcolnak, boldogtalanok, mert folyamatosan szembesülnek a saját és társaik elnyomásával. Mindenesetre a mai köznyelvben a feminizmus még mindig megosztó fogalom.
Sokan mondják azt, hogy támogatják a nők egyenjogúságát, de nem hívják magukat feministának. Sosem értettem, hogy ha a jelző tartalmával egyetért valaki, akkor miért ne használná büszkén a címkét is.
Hiszen ezek az identitások egyre fontosabbá válnak, sőt, sokan büszkén teszik a szakmájuk vagy kutatási területük elé mint „patrióta környezetvédelem” vagy „queer művészettörténész”. A feminizmus címkét mégis sokan látják visszataszítónak, azokat pedig, akik felvállalják, gyakran boldogtalan embereknek gondolják. Persze nem csak boldogtalanok vagyunk, hanem dühösek, férfigyülőlők, feminácik. Az utóbbi két kifejezés érthetetlen számomra. Akik ezeket használják, azok valószínűleg nem tudják milyen nem gyűlöletből meghatározni magad. Milyen, mikor egy mozgalom nem mások elnyomásával akar nagyobb egyenlőséget kivívni.
Ilyen a patriarhátus geometriája. Mert ha egy férfi nőgyűlölő, akkor mindig hozzá kell tenni, hogy „de nem minden férfi (!!!)”, viszont a feminizmust mindig csak homogén csoportként értelmezik, amiben minden feminista egyforma. És talán pont ettől a folytonos magyarázkodástól érzem magam időnként csalódottnak, boldogtalannak.
