A liberális demokrácia hívei számára az idén az volt a legbátorítóbb hír, hogy a magyar választók véget vetettek Orbán Viktor próbálkozásának, vagyis hogy tekintélyelvűséget építsen ki. Minden esélyre rácáfolva, és a Fidesz óriási médiafölénye ellenére a Tisza földcsuszamlás-szerű győzelmet aratott – írja Helmut Anheier és Edward Knudsen a berlini Hertie üzleti főiskoláról, valamint Joseph Saraceno a UCLA-ről.
A bukott kormányfő modellé tette országát a nyugaton a feltörekvő autokraták számára, ám veresége megmutatta, hogy még Európa legbeágyazottabb illiberális rezsimjét is le lehet váltani. De – teszik hozzá a szerzők – a közkeletű felfogással szemben a világ nem a liberális demokrácia felé tart, és nem is fogja tekintélyelvű hullám elsöpörni.
Pedig Donal Trump amerikai és Hszi Csin-ping kínai elnök tavaszi találkozója felvetette, hogy új, autoriter korszak kezdődik, de azt nem Oroszország vezeti, hanem a földkerekség két szuperhatalma. Ha meg akarjuk nézni, milyen kormányok vannak hatalmon, érdemes idényben venni a Berggruen Kormányzati Indexet, amely vizsgálja a kormányzás, a demokrácia, valamint az élet minőségét.
Nos, ez alapján vannak bejáratott demokratikus államok, korlátozottan teljesítő államok, létezik 29 autokrácia, illetve hibrid rendszer, végül pedig találni 32 fejlődő államot, amelynek mérlege igencsak gyatra. Azaz a statikus állapot a jellemző.
Magyarország kiemelkedik, mert felfelé lépett a minőségi létrán, holott előtte csúszott vissza, ami azután nemzetközi viszonyítási pont lett. Világszerte ösztökélte a populistákat. De immár látszik, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan.
Kína jelentős ellenpélda, mert nagyot javult az életszínvonal, de mind jobban szűkülnek össze a szabadságjogok, az állam viszont kivételes hatalmat testesít meg. Azonban igen jelentős szerkezeti gyengeségeket mutat. Stabilitása a gazdasági növekedésen múlik, és ha az megrendül, akkor a rezsim kénytelen fokozottan támaszkodni az elnyomásra, ami ritkán eredményez tartós nyugalmat.
Trump második elnöksége azt illusztrálja, hogy egy ország jócskán megváltozhat úgy is, ha nem kerül ki a maga kormányzati kategóriájából. De a hanyatlás felgyorsult. Az elnök módszeresen bontja le a végrehajtó hatalom intézményi korlátait. Az átalakulás drámai.
A kormányok előtt két út áll, hogy javítsák saját munkájukat. Az első a nagy alku, vagyis amikor politikai szakadás fenyeget, ezért a veszélyeztetett elit feladja hatalmi monopóliumát – cserében helyet kér magának az új rendben. A második a fokozatosság, amikor egymás után jönnek a reformok és az egyik sikere politikai tőkét szolgáltat a következő fronton megvívandó küzdelemhez.
A budapesti és pekingi változások élesen rávilágítottak mindkét lehetőségre. A magyar megújulás azt jelzi, hogy ha a polgárok erősebb fékeket és ellensúlyokat követelnek, akkor új életet lehet lehelni még erősen meggyengült elszámoltatási mechanizmusokba is.
Az biztos, emeli ki a Project Syndicate vendégkommentárja, hogy a követező évszázad politikai harcaira nem drámai geopolitikai áttörések lesznek jellemzőek. Inkább az ígérkezik döntőnek, mit választanak az országok: a demokratikus felelősségvállalás erősítését és hatékonyabb államot, vagy netán inkább megadják magukat az intézmények rothadásának és az autoriter kísértésnek.
Nyitókép: Orbán Viktor Tusványoson. Fotó: Molnár Zsófia
