Ennek az írásnak egy Gratz Gusztáv idézet a kiindulópontja:
a politikában is az a legbölcsebb, aki tisztán látja, hogy alapjában véve mily keveset tudunk a politikai fejlődés törvényszerűségeiről, és hogy ezért milyen kevéssé vagyunk képesek a jövő fejlődési irányát előre felismerni.
Ez a mondat a részben általa szerkesztett A mai világ képe című négykötetes nagy összefoglaló munka második kötetének nyitótanulmányában olvasható, az 1930-as évek végén, s a tanulmány címe is ez: A jelenkor politikai fejlődése.
Nem véletlen, hogy ezt a mondatot idéztem, mert engem is ez érdekel: a jelenkor politikai fejlődése, a mi jelenkorunké. Gratznak a mai korra vonatkozóan is igaza van, mert keveset tudunk róla. A mostani idők emberét olyan nagyon nem érdekli a politikai fejlődés, illetve az érdekli, hogy – úgymond – jól menjenek a dolgok.
Ahhoz, hogy ne süppedjünk magunk is a pillanat által vezérelt semmitmondásba, szükségünk van valamilyen szemléleti keretre. A politikai fejlődés épp ilyen, mert a politika alapjellegére utal: magára a folyamatra, s azon belül a politika változó természetére. Azt állítom, akkor járunk el helyesen, ha a politikát egyfajta „fejlődéselméleti” keretben elemezzük.
A keret lényege először is, hogy a politikai fejlődésnek időről időre módosulnak az ideológiái. 1990 környékén politikai fejlődés alatt azt értettük, hogy a politika a jelenre irányítja a fókuszát, merthogy a fő feladatok a jelenben vannak. Ilyen feladat volt mindenekelőtt a demokrácia kiépítése ott, ahol az korábban nem létezett. Ezt egy könyvemben – és számos tanulmányomban – jelencentrikus felfogásnak neveztem. Viszont az 1990 utáni korszak arra is példát ad, hogy ez a jelencentrikus politikafelfogás egy idő után nem bírt elegendő magyarázó erővel, ezért megjelent helyette/mellette egy másik, amelyet új historicizmusnak nevezhetünk. Ez éppen azt vitatta, amire a jelencentrikus elméletek a leginkább támaszkodtak, azt, hogy a folyamatokat nem lehet pusztán a jelenben vizsgálni.
A 2000-es évek közepétől ez a történeti érzékenység nagymértékben meghatározta a közéleti gondolkodást. Ha a hazai pártpolitikát vizsgáljuk, máris feltűnik, hogy e nélkül az elméleti „váltógazdaság” nélkül nem válna érthetővé, miért következett be változás például a magyar politikában. Az 1990-es években, a baloldali és a liberális eszme reprezentálta a jelencentrikus gondolkodást, míg a jobboldal Fidesz általi felemelkedése a második eszméhez kötődik.
Jó ezt tudnunk különösen olyan körülmények között, amikor napjainkban a Fideszt ellenfelei pusztán egy „bűnszervezettel”, „maffiaállammal” stb. azonosítják, és működését autokráciaként írják le.
https://hvg.hu/itthon/20221210_Magyar_Balint_interju_Nepszava_oktatas_illiberalis_demokracia_maffiaallam
Ha ezeket a megközelítéseket nézi az ember, akkor persze felmerül benne Gratz tételének az a része, hogy „mily keveset tudunk a politikai fejlődés törvényszerűségeiről”, de van ennél rosszabb is: nem is akarunk tudni róla.
Hiszen ha a politikai fejlődés témájáról beszélünk, akkor tényezők sokaságát kell mérlegre tennünk, és ítéletünkben egyáltalán nem kell, hogy politikai egyoldalúságok, netán szenvedélyek befolyásoljanak minket. Magyarázatnak az ugyanis kevés, hogy egy párt hatalomra kerül és utána fokozatosan maffiává válik. Ez a magyarázat kielégíthet persze bizonyos igényeket, de valódi értékkel kevéssé bír. Olyan magyarázatra van tehát szükség, amely reagál a folyamat tágabb összetevőire, és meg tudja magyarázni a változások okait.
Rögtön érteni fogjuk, mire gondolok, ha a legújabb változásokat is beillesztjük magyarázó rendszerünkbe. A Tisza Párt megjelenését, majd fölényes választási győzelmét persze sokan és sokféleképp magyarázták az elmúlt időszakban, de egyik sem tűnik számomra kielégítőnek. Próbáljuk meg hát ezt is beilleszteni a már említett jelencentrikus versus történelmi magyarázat rendszerébe.
