„Tollba mondta?” Angela Merkel sokakat meglepett, amikor kiválasztotta, ki fesse meg a Kancellárgalériába szánt portréját

Amikor egy politikus visszavonul, már csak néhány eszköz marad a kezében, hogy módosítsa, árnyalja, netán új színekkel gazdagítsa a pályafutása alatt róla kialakult képet. A „szolgálaton kívüli” német kancellárok számára a memoárok, előadások és interjúk mellett ilyen eszköz a Kancellárgaléria számára készülő portréjuk, melynek alkotóját ők maguk kérik fel, miután távoztak a politika első vonalából.

A galéria most azért került ismét a figyelem középpontjába, mert – majdnem öt évvel visszavonulása után – elkészült Angela Merkel portréja, ami az ősszel foglalja majd el végleges helyét elődei arcképei mellett a berlini kancellári hivatalban. 

Nyugat-Németországnak, illetve az egységes Németországnak 1949 óta az országot jelenleg vezető Friedrich Merz előtt 10 kancellárja volt; Merkel portréja most a nyolcadik festmény lesz a Kancellárgalériában. Nem helyezték itt el Walter Scheel portréját, aki 1974 májusában mindössze 10 napig töltötte be a kancellári posztot (korábban külügyminiszter és alkancellár, később az ország elnöke volt), és hiányzik Merkel utóda, Olaf Scholz portréja is, aki a hírek szerint még nem is kért fel senkit arcképe megalkotására. Igaz, határidő nem köti, Merkel is több évvel visszavonulása után látta elérkezettnek az időt arra, hogy megörökíttesse magát a galéria számára.

A gyűjtemény létrehozását kancellársága idején, 1976-ban Helmut Schmidt kezdeményezte, azon erőfeszítéseinek részeként, hogy az akkor frissen felavatott bonni kancellári hivatalban több figyelmet szenteljen és nagyobb helyet adjon a kortárs képzőművészetnek. Az első két kancellár, Konrad Adenauer és Ludwig Erhard portréja még nem az érintettek felkérésére és eredetileg nem is ebből a célból készült – Adenauer akkor 9 éve már nem is élt –, míg a többiek a kialakított játékszabályoknak megfelelően maguk kérték fel a munkára arcképük megalkotóját.

A költségeket, amelyeknek nagyobb részét a művészek tiszteletdíja tette ki, a kancellári hivatal állta, de ketten, Schmidt és Merkel saját zsebből fizettek, így az elkészült művek a tulajdonukban maradtak és csak tartós letétként láthatóak a Kancellárgalériában. Az értelemszerűen csak lassan gyarapodó műtárgyegyüttes a német újraegyesítést követően került át Bonnból Berlinbe, és az új kancellári hivatal 2001-es átadása óta látható annak első emeletén.

A nagyközönség a festményeket évente csak egyszer, a nyitott kapuk napján tekintheti meg ott, de az új műveket elkészültük után néhány hónapra kiállítják egy múzeumban is, hogy mindenki számára hozzáférhetőek legyenek, mielőtt végleges helyükre kerülnek. Ez történik most a Merkel-portréval is, amely október 4-ig a politikus lakásától alig néhány száz méterre található Bode Museum francia termében látható és valóban nagy érdeklődést vált ki: a múzeum látogatottsága a portrénak köszönhetően 80 százalékkal nőtt.

Angela Merkel a róla készült, Jeremie Queyras festette „Angela Merkel volt szövetségi kancellár portréja” című festménye előtt a Bode Múzeumban 2026. június 30-án

AFP / Tobias Schwarz

Ahogy az ismert politikusokról általában, természetesen a német kancellárokról is több-kevesebb rendszerességgel készülnek portrék, és ezek némelyike lényegesen nagyobb művészettörténeti értékkel bír, mint a kifejezetten a Kancellárgalériába készülő portrék.

Oskar Kokoschka például 1966-ban nagyszerű portrét festett Adenauerről; a festmény a nagyközönségnek az Angela Merkel dolgozószobájából közvetített híradásokból lehet ismerős és olyan minőséget képvisel, amelyet a kritikusok szerint a Kancellárgalériában őrzött egyetlen mű sem ér el.

Angela Merkel a kancellári hivatalban 2006. február 21-én, mögötte Oskar Kokoschka Konrad Adenauerről készült portréja

AFP / ddp / Pool / dpa Picture-Alliance via AFP / DB Marcus Brandt

Egy másik világhírű művész, Andy Warhol Brandt-portréjának esélye volt bekerülni a galériába, hiszen a politikus ezért ült neki modellt, ám a 26 polaroid fotó alapján készült hat, különböző színű szitanyomat nem igazán nyerte el az egykori kancellár tetszését, így azok bekerültek ugyan a Bundestag gyűjteményébe, de a Kancellárgalériában az elsősorban templomi üvegablakaival ismerté vált Georg Meistermann 1977-78-ban született, majd 1984-85-ben átdolgozott Brandt-portréja kapott helyet. Legalábbis néhány évre, a mű ugyanis Helmut Kohlnak, az akkori kancellárnak nem tetszett, ezért Brandt a korszak neves portréfestőjének, Oswald Petersennek is modellt ült, s ma ez a munka látható a galériában. De Meistermann festménye sem tűnt el a süllyesztőben: az unkeli Willy Brandt Fórum állandó kiállításán látható. 

A Kancellárgalériában mindössze két megkérdőjelezhetetlen művészi értékű alkotás található, minden bizonnyal nem véletlenül azt a két korábbi kormányfőt ábrázolva, akik az átlagosnál nagyobb érdeklődéssel fordultak a képzőművészet felé.

Egyikük Helmut Schmidt, aki 1986-ban, tehát még évekkel az újraegyesítés előtt az NDK festészetének egyik „nagy öregjét”, a sokáig a keletnémet állam kulturális életében komoly szerepet vállalt, de később a párttal szakított Bernhard Heisiget kérte fel portréjának megalkotására. Másikuk pedig Gerhard Schröder, aki 2007-ben a vele baráti kapcsolatokat ápoló világhírű művészt, Jörg Immendorffot bízta meg a feladattal. A szoborszerű, aranyszínű portré nem teszi könnyen felismerhetővé szerzőjét; legfeljebb Immendorff néhány, a képre csempészett kedvelt motívuma lehet árulkodó jel a művészetét jól ismerők számára.

Látogatók Gerhard Schröder és Helmut Kohl festményei előtt a kancellári hivatal nyílt napján, a Kancellárgalériában 2019. augusztus 17-én

AFP / DPA / dpa Picture-Alliance / Christoph Soeder

Amikor Angela Merkel visszavonult a politika élvonalából, azonnal megindult a találgatás, kit fog felkérni a nem feltétlenül hálás feladatra. A sajtóban sorra jelentek meg az esélyesnek tartottak nevei: a legtöbben női alkotókra, így Xenia Hausnerre, a fotóművész Herlinde Koelblre, Cornelia Schleimére vagy Elizabeth Peytonra tippeltek. Utóbbi már csak azért is tűnt logikus választásnak, mert ő készítette Merkel addigi egyik legismertebb portréját, amely 2017-ben a Vogue címoldalára is felkerült.

Hasonló okból „kapott szavazatot” az északír Colin Davidson is, akinek Merkelről készített portréja 2015-ben a Time magazin Person of the Year kiadványának címoldalán szerepelt s vált így világszerte ismertté. Merkel végül komoly meglepetést okozott döntésével – de úgy, hogy közben hű maradt önmagához. Választása egy, a szakmai körökön kívül még kevéssé ismert, francia, német és kanadai gyökerekkel rendelkező, freiburgi zenészcsaládból származó festőművészre, a 29 éves Jérémie Queyrasra esett, akinek számos alkalommal ült modellt az erre a célra kialakított berlini stúdióban.

Ebben a döntésben persze lehet üzenet is – például a fiatal művésznemzedék támogatása –, de az elkészült művel szemben meglehetősen kritikus sajtó inkább úgy látja, hogy Merkel azért nem akart tapasztaltabb, ismertebb művészt választani, mert annak – némi képzavarral élve – kevésbé tudta volna „tollba mondani”, hogy pontosan mit szeretne látni a vásznon. Azaz, szokása szerint óvatos volt, kerülni akart minden váratlant. És ezzel lemondott arról is, hogy bármi újat állítson önmagáról.

A konvencionális képen minden semleges, szinte steril. Jelentése talán csak a borostyán nyakláncnak van, amely Merkelnek az Ostsee iránti vonzódására, az ott eltöltött időkre emlékeztethet. A festmény szakmailag korrekt, bár az élesszemű kritikusok több részletmegoldást bírálat tárgyává tettek, és volt közöttük olyan is, aki az egész képet „esetlennek és nyomasztónak” nevezte. A legfeltűnőbb talán az, hogy Merkel – a többi kancellárportré ismeretében, azokkal ellentétben – egy csaknem egészalakos portré mellett döntött, így az méreteivel is kilóg a sorból. A politikust ismerve ez aligha lehet véletlen, de ennek hátteréről eddig a sajtó sem bocsátkozott találgatásokba. 

Annál több olyan írás jelent meg viszont, melyek, ha nem is direkt módon, de megkérdőjelezik, van-e értelme az eddigiekkel azonos módon folytatni az „elődök galériáját”. Általános vélekedés, hogy a többé-kevésbé klasszikus stílusú, semmitmondó „olaj–vászon”-portrék kora lejárt, be kéne engedni a merészebb, formabontóbb megoldásokat is a kancellári hivatal falai közé.  

Ám addig, amíg az érintettek maguk kérhetik fel a művészeket, erre kevés esély látszik, mert a kancellárok – kevés kivételtől eltekintve – nem mutatnak különösebb jártasságot a képzőművészetben. Sokan azt tartanák jobb megoldásnak, ha a művészeket egy erre a célra létrehozott, szakmai kompetenciával is rendelkező bizottság kérné fel. Tekintve, hogy a legfrissebb exkancellár, Olaf Scholz még nem kötelezte el magát saját portréja ügyében, most tőle várják, hogy legyen a változás, a megújulás kezdeményezője. Scholz nem színes egyéniségéről volt híres; egy jól megfontolt, szakmailag is vállalható újító húzás azonban eddig kialakult imázsára is pozitív hatással lehetne. 

Nyitókép: Angela Merkel és Jérémie Queyras művész, az általa festett, szóban forgó portré leleplezésén 2026. június 30-án Berlinben / Fotó: KAY NIETFELD / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP