Vannak a szülőségnek azok a sötét pillanatai, amelyeket évekkel később is részletesen vissza tud idézni az ember. Édesanyám görcsbe szorult gyomra az iskola folyosóján, a „Vajon ma mit csinált?” kérdésének visszhangja az én szorongásommá változik egy generációval később. Tantermek, tanárik, aggodalom, betagozódás.
A családunkban a tanulás első generációs lehetőség volt, amit meg kellett becsülni. Nagyanyám reszketeg betűkkel írt, felcserélte a hangokat az „ország-város” játék közben. Hat elemi után már nem iskolába járt, a sváb parasztlányokkal Pestre mentek szolgálni.
Nagyanyám és bányász nagypapám gyomra még az önvádtól szorult görcsbe: nem tudtak segíteni a lányuknak a leckében. Anyám elsőként a családból mégis főiskolára ment. Felnőttként, felkészült emberként vált szülővé. Amikor a gyerekének iskolát keresett, megnézte a 35 fős osztályokkal működő lakótelepi iskolát, majd felsétált a szeptemberben induló kis létszámú katolikus iskola fölöttünk lakó igazgatónőjéhez. Nem vagyunk vallásosak, de egy kis hit nem árt, meg persze az sem, ha az iskola családias, és nem olyan, mint egy gyár.
A rendszerváltás meghozta az iskolaválasztás jogát, a szüleim éltek vele. Még nem tudták, hogy ez a szegregáció útja.
