Szentendre a festők városa – az 1960-as évektől a szocialista idők városmarketingjében használt, ma is közkeletű szlogen kialakulásának kezdete pontosan datálható: az 1926-os évre nyúlik vissza, amikor nyolc fiatal festő (Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos és Rozgonyi László) itt alapított művészkolóniát. Az 1920-as évekre a nyolc-kilenc ezer lakosú, egykor virágzó Duna-parti szerb kereskedőváros – a szőlőültetvényeket elpusztító filoxérajárvány, majd a trianoni döntés következtében – kiszorult a gazdasági fejlődésből, lakossága elszegényedett. Viszont érintetlensége, barokk házai, templomai, macskaköves utcái, a folyó és a környező dombok már a századforduló környékén is megmozgatták a művészek fantáziáját.
A Szentendrén tanyát ütő fiatal festők a nagybányai művésztelep egyik alapítójának, Réti Istvánnak végzős tanítványai voltak, akik korábban a budapesti főiskolai telepen, az Epreskertben munkálkodtak együtt, és nyári alkotóhelyszínről álmodoztak. Nagybánya közben a határ túloldalára, Romániához került, s bár a művésztelep a két világháború között is működött, egyre veszített a jelentőségéből, a festők alkotó jelenlétének pedig a második világháború vetett véget.
A plein air („nyílt levegőn”, azaz a műterem helyett a szabadban) festészet hagyományát követő, a főiskoláról éppen kirepült festők baráti társasága figyelmét Pajzs Ödön újságíró (Paizs Goebel Jenő testvére) hívta fel Szentendrére.
Fényes Adolf Szentendrei táj című festménye a centenáriumi emlékkiállításon
HVG / Kiss-Kuntler Árpád
