Idén jelent meg a legújabb könyve, az Éjfél Vonat, ami ugyanabban a világban játszódik, mint az Éjfél Könyvtár, de nem folytatása a nagy sikerű regénynek. Miért döntött úgy, hogy ír egy második Éjfél-könyvet?
Amikor elkezdtem írni az Éjfél Vonatot, az „éjfél” nem is szerepelt a címében, Az emléktolvaj volt a címe. Időközben aztán belekerült a vonat, az időutazás, és rájöttem, hogy a megbánásról és az életben meghozott döntésekről írok történetet. Úgy éreztem, ez tematikailag túl közel van az Éjfél Könyvtárhoz, és visszautalna rá, ezért változtattam meg a címet. A két könyv párbeszédben van egymással, sőt szinte vitában, mert kicsit mást mondanak az életről. Az Éjfél Könyvtár passzívabb, és inkább az élet elfogadásáról szól, az Éjfél Vonat viszont arról, hogy az életed utolsó pillanataiból visszanézve mi mindenen változtatnál.
Az Éjfél-könyvek főhősei olyan helyzetbe kerülnek, amelyben kénytelenek újraértékelni az életüket, de ebben mindig van egy segítőjük. Van ennek személyes oka, vagy inkább arról van szó, hogy az ilyen helyzettel nem jó egyedül szembenézni?
Erről talán még sosem kérdeztek. A segítők személyiségét mindkét könyvben több valós ember adja. Az egyik a nagymamám, aki nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Amikor gyerek voltam, a szüleim sokáig dolgoztak, így általában hozzá mentem haza. Szigorú volt, és kicsit ijesztő is, de szeretetteljes. Ezenkívül volt egy angoltanárom, aki tinédzserkoromban tanított. Akkoriban elég önbizalomhiányos voltam, és az iskolában sem teljesítettem túl jól, és ő sokat jelentett nekem.
A könyvei főszereplői szinte kivétel nélkül magányos, kissé különc figurák. Ez is saját élményből fakad?
