„Amikor a vasárnapi ebéd után a család kávézott a mostani emlékház hajdani télikertjében, a nagyapám, Nagy Imre ölében ülve folyton azt kérdeztem, mi van abban a kinyitható dobókockájában. Azt mondta, bajuszpödrő, de sohase láttam, mert mindig kifogott rajtam a zár” – idézi fel kislánykori emlékét az 1956-os forradalom mártír miniszterelnökének most hetvenöt éves képzőművész unokája, aki az édesanyja, Nagy Erzsébet által életre hívott Nagy Imre Alapítvány kurátora. 1956. november 4-én ő is beköltözött a menedékjogot ígérő jugoszláv követségre, és őt is elhurcolták november 23-án a romániai Snagovba, ahol 1958 őszéig házi őrizetben tartották.
Édesapját, Jánosi Ferencet, a filozófiai tudományok doktorát és a Hazafias Népfront első főtitkárát a Nagy Imre-perben nyolc év börtönre ítélték. Katalin először zenét tanult. De közben „beleszerelmesedtem a rajzolásba, és a művészeti iskolában is biztattak, úgyhogy sírva könyörögtem a szüleimnek, hadd ne kelljen a konzervatóriumba mennem”.
Az Iparművészeti Főiskola gobelin szakán 1976-ban diplomázott. Faliképeit maga tervezte és szőtte. Az 1980-as években a táblaképfestészet felé fordult. 1997-ben kulturális menedzser diplomát szerzett az ELTE-n.
2026 43 Portré Jánosi Katalin
HVG / Fazekas István
A rendszerváltás óta az 1956-os forradalom és nagyapja emlékének ápolására koncentrál. Nemrég Kijevbe is elment, ahol a katonák a nagyapjáról neveztek el egy zászlóaljat. A forradalom 70. évfordulójára jelent meg a Viharos emberöltő – Elejétől a végéig című könyv Nagy Imre befejezetlen önéletrajzával, amelyet az unoka egészített ki személyes emlékeivel.
Férje, ifjabb Benedek Jenő festő hét éve hunyt el, fia, Imre alkalmazott grafikus. Egyedül él a II. kerület legszélén. „Sokat foglalkozom politikával, szeretek klasszikus zenét hallgatni, és elaludni sem tudok, ha nem olvasok előtte valamilyen könyvet.”
Gyerekként megértett valamit nagyapja történelmi jelentőségéből?
Meghatározó élményem, hogy amikor 1956. november 22-én Kádár János írásban szavatolta, hogy nem lesz semmi bántódásunk, ha elhagyjuk a követséget, akkor összepakoltunk, az előtérben gyülekeztünk, és izgatottan, zsibongva várakoztunk. Aztán egyszerre csönd lett, körbenéztem, miért hallgatott el mindenki. Nagyapám jött le a lépcsőn, és láttam, hogy az arcokról szeretetteljes tisztelet sugárzott. Akkor értettem meg, hogy ő nem egy egyszerű nagyapa, mások is rajonganak érte. Odarohantam, megfogtam a kezét, jelezve, hogy ő az enyém.
