Logikus következtetés lenne, hogy konjunktúra idején kisebb az esély a vállalatok megszűnésére, mint nehezebb gazdasági helyzetben. Mégis, a Boston Consulting Group fél évszázadot és több, mint 30 ezer cég történetét átölelő kutatása nem mutatott ki érdemi összefüggést a gazdasági ciklusok alakulása és a tőzsdei kivezetések gyakorisága között. A kutatás másik fontos következtetése szerint a 2000-es évek eleje óta tartósan csökken a megszűnő cégek száma, de maguk a vállalatok nem lettek lényegesen ellenállóbbak.
A BCG a GDP-növekedés és a megszűnési arány kapcsolatát többféle módszerrel is vizsgálta. Az esetleges késleltetett hatásokat is figyelembe véve jutott arra a következtetésre, hogy a kockázatot a vállalatok kora és mérete határozza meg, illetve az ágazat, amiben az adott cég működik.
A BCG elemzésének három fő megállapítása
1. A tőzsdei kivezetések gyakoriságának elmúlt két évtizedben tapasztalt csökkenése nem elsősorban a vállalatok érdeme. Sokkal inkább a kedvezőbb külső környezetnek köszönhető, amelynek egyes meghatározó tényezői mára ismét kedvezőtlen irányba változnak.
2. A gazdasági ciklusok alakulása nem befolyásolja érdemben a tőzsdei kivezetések gyakoriságát. Sem a globális pénzügyi válság, sem a COVID–19-járvány nem eredményezte a vállalati megszűnések arányának emelkedését.
3. Az átlagos megszűnési arány önmagában keveset árul el az egyes vállalatok tényleges kockázatáról. Ennek pontosabb megértéséhez a vizsgált cégeket méretük, életkoruk és ágazati hovatartozásuk szerint külön csoportokban elemeztük.
2. A gazdasági ciklusok alakulása nem befolyásolja érdemben a tőzsdei kivezetések gyakoriságát. Sem a globális pénzügyi válság, sem a COVID–19-járvány nem eredményezte a vállalati megszűnések arányának emelkedését.
3. Az átlagos megszűnési arány önmagában keveset árul el az egyes vállalatok tényleges kockázatáról. Ennek pontosabb megértéséhez a vizsgált cégeket méretük, életkoruk és ágazati hovatartozásuk szerint külön csoportokban elemeztük.
A 2000-es évek elején még 40 százalék körül tetőzött annak a kockázata, hogy egy vállalat öt éven belül eltűnik a piacról. Mára ez az arány nagyjából 18 százalékra mérséklődött, vagyis visszatért az 1980-ban mért szintre. A jelenség viszont így sem ritka.
A jelenlegi adatok szerint az amerikai tőzsdén jegyzett cégek mintegy ötödét fenyegeti az a veszély, hogy a következő öt évben kivezetik őket a tőzsdéről. Ha pedig a kockázatot a vezérigazgatók átlagosan hétéves hivatali idejére vetítjük, ez az arány már megközelíti a 25 százalékot. Más szóval: minden negyedik vezérigazgatónak számolnia kell azzal, hogy az ő irányítása alatt ér véget vállalata tőzsdei pályafutása.
Több a túlélő, de milyen áron?
A megszűnési arány mérséklődését két jelentős környezeti változás magyarázza.
Kevesebb vállalat van jelen a tőzsdén, és a bekerülés feltételei is szigorodtak.
A dotkomlufi kipukkanása a kilencvenes években tőzsdére lépett vállalatok gyengébbik felét kiszorította a piacról. Azóta a tőzsdék jóval szigorúbban szűrik meg, mely vállalatok léphetnek tőzsdére. A szabályozás szigorodása, a közzétételi kötelezettségek bővülése és a jogi eljárásokból eredő kockázatok növekedése megemelte a tőzsdei jelenlét állandó költségeit. Ebben fontos mérföldkövet jelentett a Sarbanes–Oxley-törvény 2002-es elfogadása.
A szigorúbb követelmények sok kevésbé felkészült vállalatot már eleve eltántorítanak a tőzsdére lépéstől, így jellemzően csak az erősebb cégek képesek megugrani a magasabbra került belépési küszöböt. Ezt az adatok is alátámasztják: míg 2000-ben a tőzsdéről kivezetett vállalatok átlagosan 29 évesek voltak, mára ez az életkor 43 év körülire emelkedett. Eközben a vállalatok életének legkockázatosabb szakasza egyre inkább a tőzsdén kívülre került.
A szabályozás enyhítésének köszönhetően jelentősen bővültek a magántőkepiaci finanszírozási lehetőségek, így kockázatosabb, magántulajdonban álló vállalkozások már anélkül is képesek tőkét bevonni, hogy tőzsdére lépnének. .
A kormányzatok és a jegybankok életben tartották a leginkább sérülékeny vállalatokat.
A 2008-as globális pénzügyi válságot, majd a COVID-19-járvány okozta sokkot követően a gazdaságpolitikai döntéshozók olyan nagyságrendű beavatkozásokat végeztek, amelyek megakadályozták a tömeges vállalati megszűnéseket. A 2010-es évekre jellemző, nulla közeli kamatszint pedig lehetővé tette, hogy a jelentősen eladósodott és a túlélés határán egyensúlyozó cégek továbbra is finanszírozáshoz jussanak, ahelyett, hogy fizetésképtelenné váltak volna.
Nem a cégek tanultak meg tehát jobban alkalmazkodni és túlélni, hanem a külső környezet vált kedvezőbbé ahhoz, hogy a megszűnésüket későbbre lehessen halasztani. Ez a különbség korántsem elhanyagolható, hiszen a kedvező körülmények bármikor megváltozhatnak.
Régen minden jobb volt
Ötven év alatt a gazdasági környezet bizonyos sajátosságai többször is visszatérhetnek. A múlt tapasztalatai alapján a következő tényezőkre érdemes odafigyelni.
Megdrágult a finanszírozás.
A monetáris politika szigorítása idővel fizetésképtelenségbe sodorhatja a jelentősen eladósodott vállalatokat. Erre az egyik legszemléletesebb példa az 1980-as évek eleje, amikor a vállalati megszűnések aránya megugrott, miután az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) Paul Volcker elnöksége alatt drasztikus kamatemelésekkel igyekezett megfékezni az inflációt. A reálkamatok az alig néhány évvel korábbi, nulla közeli szintről 1981-re csaknem 9 százalékra emelkedtek.
Ráadásul sok vállalat már eleve meggyengült pénzügyi helyzetben szembesült a szigorodó feltételekkel, miután az 1970-es évek olajárrobbanásai és a magas inflációval párosuló gazdasági stagnálás, vagyis a stagfláció jelentősen megviselte őket. Az átlagos ötéves megszűnési kockázat 1984-ig mintegy 11 százalékponttal emelkedett, és az évtized hátralévő részében is magas maradt. Ehhez a további gazdasági megrázkódtatások, köztük az olajárak ingadozása és az 1987-es tőzsdekrach is hozzájárultak.
Liberalizálták a pénzügyi piacokat.
Az új finanszírozási lehetőségek megnyitása felvásárlási hullámokat indíthat el. Az amerikai nyugdíjalapok számára 1979-ben megnyíló kockázatosabb befektetési lehetőségek, a magas hozamú, de nagyobb kockázatú – úgynevezett bóvli – kötvények elterjedése, valamint a takarékpénztári szektor szabályozásának enyhítése is megkönnyítette a tőkebevonást, és lehetővé tette az egyre agresszívebb vállalatfelvásárlásokat. Az 1980-as évek közepére és második felére az újonnan kibocsátott bóvlikötvények több, mint fele már felvásárlások finanszírozásához kapcsolódott, miközben az évtized során meredeken emelkedett a hitelből finanszírozott vállalatfelvásárlások (leveraged buyout, LBO) száma.
Liberalizálták egy-egy ágazat működését. A piacra lépési korlátok és az árszabályozás megszüntetése, valamint a privatizáció fokozza a versenyt, és felgyorsítja a piaci konszolidációt. Az amerikai légiközlekedési piacot liberalizáló 1978-as törvény, az AT&T távközlési monopóliumának 1984-es feldarabolása, a bankok államhatárokon átnyúló működését megkönnyítő 1994-es Riegle–Neal-törvény, valamint az 1996-os távközlési törvény mind felvásárlási és összeolvadási hullámot indított el, amelynek nyomán számos vállalat eltűnt a tőzsdéről.
Megélénkült a tőzsdei bevezetések piaca.
A tőzsdére lépési hullámok során újabb és újabb, jellemzően fiatalabb és kisebb vállalatok jelennek meg a tőzsdéken. Ez egyrészt növeli a tőzsdén jegyzett cégek összességének sérülékenységét, másrészt újabb potenciális felvásárlási célpontokkal bővíti a piacot. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a tőzsdei bevezetések számának megugrását rendre a vállalati megszűnési kockázat emelkedése követi, ahogyan az 1986-ban, illetve 1996–1997-ben is történt.
Milyen konjuktúra?
Amikor szigorodnak a gazdasági és finanszírozási feltételek, nő a csődök száma, miközben visszaesnek a vállalatfelvásárlások. Kedvezőbb környezetben viszont éppen fordított folyamat játszódik le. Erre jó példa a globális pénzügyi válság: 2007 és 2009 között az éves csődarány mintegy 1,7 százalékról 4,2 százalékra emelkedett, miközben az összeolvadások aránya 7,3 százalékról 2,9 százalékra csökkent. A tőzsdei kivezetések összesített aránya így alig változott.
A következő Üzleti intelligenciában, két hét múlva folytatjuk az elemzés bemutatását. A hírlevél a BCG Why Companies Fail: What 50 Years of Data Tells Us októberben megjelent anyaga alapján készült.
Nyitókép: Angela Weiss / AFP
A tartalom a BCG, a hvg360 Prémium hírlevelek szakmai együttműködésével készült.
