Akadályfutás

Minden, a rendszerváltás utáni krízist felülmúl az első, amely 1989-től négy éven át tartott, bár akkoriban nem dokumentálták negyedévről negyedévre. A tervgazdaság lebontását elhúzódó válság jellemezte. Megszűnt a magyar gazdaság fő piaca, a szocialista országokat tömörítő Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, szétesett a Szovjetunió és Jugoszlávia, az állami ipar versenyképtelen része tönkrement. A GDP termelése 1990 és 1993 között csaknem az ötödével zsugorodott, amire Antall József kormányfő nem készítette fel a közvéleményt. Programadó beszédében csupán a munkanélküliség átmeneti megugrását pendítette meg, a piacvesztéssel járó fájdalmakat nem jelezte előre. A tervgazdaságból megörökölt adósság ránehezedett az átalakulóban lévő gazdaságra, az állami tulajdon magánkézbe adása elhúzódott. Ezt a recessziót, amit a közgazdasági szakma transzformációs visszaesésnek titulál, egyetlen rendszerváltó ország sem úszta meg. A GDP meredek csökkenése miatt elapadtak a költségvetés bevételei, ebből adódóan a kiadásokat – köztük a béreket, a nyugdíjakat, a szociális juttatásokat – olyan mértékben kellett volna csökkenteni, amit az Antall-kormány nem vállalt. Feltehetőleg más sem tette volna.

Antall pénzügyminisztere, Kupa Mihály harminc év távolából így jellemezte a történteket: „A felszabadult légkörben mindenki tele volt ötletekkel, és azt hittük, mindenre van pénz, pedig nem volt.” Ez az optikai csalódás a későbbi magyar miniszterelnökökön is úrrá lett – Bajnai Gordont leszámítva –, kin előbb, kin utóbb: Horn Gyulán, Medgyessy Péteren, Gyurcsány Ferencen éppúgy, mint Orbán Viktoron. A legkésőbb ő szembesült azzal, milyen erőfeszítésekkel és áldozatokkal jár, ha kormányának a hibáit neki kell korrigálnia – s éppen krízishelyzetben.