James Nicholas (Jim) Gray a Microsoft kutatási központjának egyik legtehetségesebb és legsikeresebb kutatója volt. 1998-ban elnyerte az informatikai szakmában nagy tiszteletnek örvendő Turing-díjat. Kilenc évvel később, 2007 januárjában, mindennel felszerelt saját jachtján, szép, napsütéses időben egyedül kihajózott a nyílt óceánra, ahol nyomtalanul eltűnt; nem találták meg sem őt, sem a hajóját.

Gray sok érdekes tanulmányt hagyott ránk. Egyik rövid írása például a vállalati informatikusok ma fölöttébb aktuális dilemmájával foglalkozik. Az informatikai alkalmazások felhasználói két lehetőség közül választhatnak. Az első az évtizedeken át alkalmazott modell: a szoftvert „dobozolt” formában megveszik a fejlesztőtől, majd a saját gépükre telepítik. A második a szolgáltatási modell: az alkalmazást szolgáltatásként (software as a service, SaaS) veszik igénybe és a használat arányában fizetnek. Vajon melyik megoldás a jobb?

Tekintsünk el most attól a helyzettől, amikor a megvásárolt, illetve szolgáltatásként igénybe vett alkalmazás között a választási döntést befolyásoló minőségi, technikai, biztonsági különbségek vannak, vagyis szemléljük a kérdést tisztán gazdasági problémaként. Gray az említett, 2003-ban született tanulmányában egyszerű eljárást javasol a kérdés vizsgálatához. Egy számítási (számítógépes) feladat megoldásához – írja –, a következő négy alapvető dologra van szükség:

• hálózati kapcsolatra , amin kérdéseket lehet feltenni és válaszokat lehet fogadni;
• feldolgozásra, vagyis információk transzformációjára új információk szerzése érdekében;
• adatbázis-elérésre a feldolgozás igényei szerint;
• adattárolásra az adatok hosszú távú tárolása céljából.

Különböző feladatoknál a felsoroltakra eltérő arányban lehet szükség: adódhat például egy kevés hálózati kapcsolatot igénylő, de feldolgozás-intenzív feladat, de egy másik példánál a helyzet ennek éppen a fordítottja lehet.

Ajánló

A szerző Üzleti elvárások – informatikai megoldások című könyve nemrég jelent meg a HVG Könyvek gondozásában.

A következő lépés: rendeljünk költségeket (árakat) ezekhez a komponensekhez. Ehhez a komponenseket valamilyen módon skálázni és mérni kell, majd össze kell gyűjteni a piaci árakat. A feladat megoldható: a hálózati kapcsolatnál például az átfutó gigabájtok mennyisége lehet a kalkulációs egység, a feldolgozás esetében pedig hogy mennyi ideig vettük igénybe a számítógép processzorát. A modellek közüli választás szempontjából a négy felsorolt tényező aránya és relatív áraik a mérvadók.

Gray 2003-as árakat táplált a kalkulációs sémába, és arra a következtetésre jutott, hogy a szolgáltatási modell „ideális jelöltje” a következő tulajdonságokkal rendelkezik: nincs adatbázis vagy nincs szükség adatbázis-elérésre, hálózati kapcsolat iránti igénye minimális, a feladat viszont rendkívül feldolgozás-intenzív. Gray néhány példát is felsorolt: bonyolult rejtjelrendszerek feltörése, különleges, nagy számításigényű matematikai feladatok megoldása, Monte Carlo szimuláció pénzügyi kockázatok elemzéséhez, animációs filmek készítése, stb.

2003-ban tehát ilyen jellegű feladatok megoldásánál volt érdemes a szolgáltatási modellt használni, vagyis a feladatot valaki másra bízni, a műveleteket szolgáltatásként valaki mástól megvenni. Az árak viszont változnak, de nem maradnak állandók a számítási feladatok sem. A Gray által felsorolt elemekre két nagy trend van leginkább hatással. Az egyik a Moore törvényeként ismert jelenség, ami szerint (a kalkuláció szempontjából) a számítási teljesítmény egységára meghatározott ütemben esik. A másik a távközlési árak csökkenése. Gray következtetése az „ideális jelöltről” akkor marad tartós, ha a távközlési árak csak mérsékelten csökkennek, a Moore által jelzett trend viszont változatlanul érvényesül. Ha viszont a távközlési árak gyorsan csökkennek, az érvelés meggyengül. Egyszerű logikával is hasonló következtetésre lehet jutni: ha a számítógépek ára olyan mértékben csökken, hogy az induló befektetéseknek, kapacitások kihasználtságának nincs jelentősége, kevesebben fognak másoktól szolgáltatásokat igénybe venni, ha viszont a gépek viszonylag drágák maradnak, a hálózati, távközlési költségek pedig összezsugorodnak, érdemes lesz másoktól szolgáltatásokat vásárolni. A távközlési árak a túlkínálat hatására 2000 után nagyon gyors csökkenésnek indultak, ami azt jelzi, hogy a „jelöltek” köre ma jóval tágabb lehet a korábbinál, vagyis nőtt a szolgáltatási modell versenyképessége.

A szolgáltatási modell nem újdonság az informatikában: a korai nagygépeket (mainframe-eket) a felhasználók nem megvásárolták, hanem bérelték a kapacitásaikat. A kiszolgálás viszont nem az interneten történt: az adatokat vagy nyers formában (bizonylatok) vagy valamilyen adathordozón (pl. lyukkártyán) vitték a számítóközpontokba, az eredményeket pedig kinyomtatva, leporellókon vihették haza. Mindenesetre a szolgáltatási modell gazdasági előnyei már ekkor is megmutatkoztak: nem volt szükség nagy induló beruházásokra, saját, fix költséget jelentő üzemeltető személyzetre: a felhasználó használattal arányos változó költségekkel kalkulálhatott.

Sorozatos innovációknak köszönhetően a számítógépek egyre olcsóbbá, a használatuk egyre könnyebbé vált. Ezzel leáldozott a szolgáltatási modellnek: a vállalatok, de a magánfelhasználók is saját gépeket és programokat vásároltak. A modell nem tűnt el teljesen, hiszen egyes informatikai és informatikával támogatott vállalati tevékenységek (pl. bérszámfejtés) kiszervezése, szolgáltatásként való megvásárlása korán megindult. Sajátos belső szolgáltatási modellnek tekinthetők a központi nagygépből és hozzájuk kapcsolt jóval kisebb kapacitású asztali gépekből álló kliens-szerver rendszerek.

A szofveriparban a szolgáltatási modell internetes formája az úgynevezett Application Service Provider (ASP) cégek megjelenésével kapott újabb lendületet. A kilencvenes évek vége felé csak az USA-ban több száz ilyen céget alapítottak, több milliárd dollárnyi kockázati tőke felhasználásával. Ezek a szervezetek informatikai alkalmazásokat kínáltak interneten nyújtott szolgáltatás formájában. Első generációjuk többnyire már befutott alkalmazásfejlesztőktől licencelt alkalmazásokat, tehát tulajdonképpen közvetítettek a szoftverfejlesztők és a felhasználók között.

Az első generációs ASP cégek nagy része a dotcom válság idején eltűnt, csődbe ment. Tömeges kudarcuknak az informatikai szektor általános válságán, a tőzsdei buborékon és a technikai fogyatékosságokon kívül más, közvetlenebb gazdasági és piaci okai is voltak. Hamarosan – gyakorlatilag már a válság előtt, a kilencvenes évek legvégén – megjelent azonban a második generáció. Képviselői már nem másoktól licenceltek programokat, hanem saját fejlesztésű, eleve internetes felhasználásra optimalizált alkalmazásokkal léptek fel. Ez a megoldás hatékonyabbá tette a szolgáltatást, könnyebbé a csatlakozást és a használatot. A webre tervezett alkalmazások esetében nem volt szükség minden ügyfélnél külön szerverre, vagyis működésbe léphetett a tömegszerűségből eredő gazdaságosság. Egyes új generációs ASP cégek nyereséghányada már a hagyományos, „dobozolt szoftvert” áruló szoftvercégek nyereséghányadát is meghaladta, kiélezve a versenyt a különböző üzleti modellek között.

A szolgáltatási modell az ASP-ktől a cloud computing, vagyis az „informatikai felhők” irányába fejlődött tovább. A cloud computing mai valóságának és távlati víziójának főszereplői az „információs szupersztrádák” mellé épített hatalmas „informatikai erőművek”, amelyektől skálázható (könnyen növelhető és csökkenthető) formában lehet szolgáltatásokat vásárolni. Közülük több már elkészült, másokat most építenek. Megvalósulásukhoz, a felhő-modell terjedéséhez többféle technológiai innovációra volt szükség, például a grid-számítástechnikára vagy a virtualizációra, de fontos szerepet játszott a Web 2.0 terjedése is, ami a magánembereket hozzászoktatta a távolról biztosított informatikai szolgáltatásokhoz.

Visszatérve a bevezetőben említett dilemmára (dobozolt szoftver vagy szolgáltatás a „felhőből”): a felhasználóknak ugyanolyan tényezőket kell mérlegelniük, mint a kiszervezési (outsourcing) döntéseknél általában. Gazdasági szempontból a kiszervezési akció akkor sikeres, ha annak eredményeképpen valamilyen haszon keletkezik, amin a két fél megfelelő arányban megosztozhat. A pénzügyi számítások igen összetettek lehetnek, hiszen a két modellhez eltérő struktúrájú pénzáramlások kapcsolódnak: kiszervező szempontjából a korábbi nagy induló beruházások és fix működtetési költségek a felhasználással arányos változó költségekké alakulnak át. A felhasználó szempontjából kifejezetten előnyös lehet a szolgáltatási modell rugalmassága. Ha a szervezet saját gépein futtatja a saját alkalmazásait, a megvásárolt kapacitásokat a csúcsidőszakokhoz kell igazítania, aminek következtében máskor kihasználatlan kapacitásai lesznek. Ezt a kockázatot a szolgáltatási modell áthárítja a szolgáltatóra, akinek viszont más lehetőségei vannak a kezelésre.

A pénzben közvetlenül mérhető hasznon kívül a felhasználók természetesen más tényezőket is mérlegelnek. Egy nagyvállalat vagy egy bank például nagyon magas, közel 100%-os rendelkezésre állási szintet várhat el – nem biztos, hogy a szolgáltatók ezt teljesíteni tudják. Egy másik kényes tényező a kockázat: mi történik a fontos vállalati adatokkal egy szolgáltató kezében, betartja-e a szolgáltató az adatvédelmi szabályokat, mennyire biztonságos a rendszer például hackertámadások vagy természeti katasztrófák esetén, könnyen megoldható-e a váltás, ha a felhasználó elégedetlen a szolgáltatóval. A gyenge pontok rontják a szolgáltató esélyeit, a felszámolásuk viszont üzleti lehetőségeket jelent, amiket sokan igyekeznek kihasználni.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a jelenlegi válság a szolgáltatási modellnek kedvez: a megnyirbált költségvetésekkel rendelkező, racionalizálni próbáló informatikai vezetők közül sokan a szolgáltatási modell mellett dönthetnek.

Bőgel György, CEU Business School