HVG: Magyarország európai listavezető a daganatos, a szív- és érrendszeri betegségekben, emellett az elkerülhető, illetve a 65 éves kor előtti halálozások aránya is itt a legmagasabb. Várhatunk-e fordulatot a következő kormánytól a betegségmegelőzés, a népegészségügy terén?
Á. R.: Nagyon remélem. Az mindenesetre már önmagában is szomorú dolog, hogy a választások kapcsán előkerülhet ez a kérdés. A népegészségügyi munkában nem szabadna, hogy számítson egy küszöbönálló kormányváltás, e tevékenység sikere a folytonosságban rejlik. Szakmai képtelenség, hogy kormányzati ciklusonként új program szülessen. Magyarországra egyébként az is jellemző, hogy a választások előtt dübörög a jó szándék, mindenki a lakosság egészségét javítaná, majd a következő négy évben szinte semmi sem történik. Igaz, van kivétel. Elismerésre méltó, hogy a 2001-ben, Mikola István minisztersége idején elfogadott Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Program – ha más néven is – folytatódott a Csehák Judit vezette tárcánál. Az évek során azonban a cselekvési program egyszerű beszédtémává laposodott. Indulásakor még évi 8-10 milliárd forintos támogatásról volt szó, az utolsó években pedig becslésem szerint az évi egymilliárd forintot sem érte el az erre fordított összeg, ami egy főre nagyjából 100 forintot jelent.
HVG: Mennyit költenek más uniós országok a népegészségügyre?
Á. R.: Természetesen nagy a szórás, de az egészségügyi kiadások 5–8 százalékát illik megelőzésre fordítani.
HVG: Ez Magyarországon legalább 50 milliárd forintot jelentene, amit aligha lehet lecsípni az egészségügyi ellátórendszer működési költségeiből.
Á. R.: Persze, akármilyen egészséges is egy ország, mindig lesznek betegek, akiket gyógyítani kell. Vagyis a költségvetésből a népegészségügyre is el kell különíteni pénzt. Hosszú távon ez megtérülő befektetés, hiszen az egészségi állapotot mintegy 50 százalékban az életmód befolyásolja – a táplálkozási szokások, a dohányzás és az alkoholfogyasztás, a fizikai aktivitás. További 30 százalék a genetikailag meghatározott adottságoktól, valamint környezeti tényezőktől függ, s csupán 10-15 százalék az egészségügyi ellátás színvonalától.
HVG: Genetikusan is kódolt a Kárpát-medencében élők esendősége? Mások talán jobban bírják az italt?
Á. R.: Éppen fordítva áll a dolog. Mások rosszabbul bírják, ezért kevesebbet isznak. Az ázsiai emberek jelentős hányadának szervezetében tökéletlenül vagy egyáltalán nem működnek az alkohol lebontásához szükséges enzimek, az italozás náluk rosszullétet, nem pedig rózsás hangulatot okoz, ezért nem szoknak rá tömegesen. Viszont az, hogy a Kárpát-medenceiek enzimjei lebontják az alkoholt, korántsem jelenti azt, hogy a szeszes ital ránk nem jelent veszélyt. Külön tragédia, hogy miközben a hazai szeszfogyasztás nem tér el lényegesen az EU átlagától, a krónikus májbetegség arányában 4-5-ször több áldozatot szed, mint az unióban. Sikerült ennek okát laborvizsgálatokkal kimutatnunk. Azt találtuk, hogy a bögrecsárdákban kimért pálinka számos mérgező alkoholszármazékot – például metanolt, butanolt, izoamil-alkoholt – tartalmaz, amelyek a legálisan forgalmazott termékekben nem fordulhatnak elő.
HVG: Egy friss tanulmány szerint „az orvosi szempontból indokolt és elvárható beavatkozások időbeni alkalmazásával 2008-ban elkerülhető lett volna a 65 éves kor előtt bekövetkezett halálozások 30 százaléka”. Az orvosok felelőssége mégis nagyobb, mint az ön által említett 10-15 százalék?
Á. R.: A statisztikákból az is kiolvasható, hogy Magyarország GDP-arányosan nem költ kevesebbet az egészségügyre, mint a hasonló fejlettségű országok, ám a születéskor várható élettartam több évvel elmarad attól, amit ekkora ráfordítással el kellene érni. Ebből két dolog következhet. Vagy nem kellő hatékonysággal működik az ellátórendszer, vagy keveset fordítunk a népegészségügyre. Persze a legvalószínűbb az, hogy mindkét tényező együttesen rontja életkilátásainkat.
HVG: A hetvenes évek elején a magyar népegészségügyi helyzet nem volt rosszabb az európai átlagnál. Mi okozta, hogy néhány év múlva drámaian romlani kezdett?
Á. R.: Alapvető félreértés azt gondolni, hogy akkor történt valami, amikor romlani kezdtek a statisztikák. A korábbi évtizedekben halmozódtak fel azok a fizikai és mentális egészségkárosodások, amelyek a megbetegedéshez, a korai halálozáshoz vezettek. Ez volt az a nemzedék, amely a két világháború között született, a nagy világégés után gyökereit vesztve felkerült a nagyvárosokba, s részese – kivitelezője – volt az erőltetett iparosításnak. A kilencvenes évek első felében tetőző halálozás sem a rendszerváltás következménye. Az akkori gazdasági folyamatok szinte akut sokkhatásként vezettek az addigra már megroggyant egészségű emberek halálozásához.
HVG: A háziorvosok egyik szövetsége már jó előre nyílt levelet írt a következő kormánynak, hogy azonnal emelje meg a jövedelmüket 40 százalékkal. Ön mit tanácsolna az új vezetőgarnitúrának?
Á. R.: Amit a mostaniaknak is. Az alapellátás struktúrája és finanszírozása egyaránt sürgős korrekcióra szorul. Az országban körülbelül 160 praxis hosszabb ideje betöltetlen, a háziorvosok közel egyharmada 60 éven felüli. Az alapellátásban dolgozók tevékenysége a betegellátásra, a szakorvoshoz való továbbküldésre és az ezekkel kapcsolatos adminisztrációra korlátozódik. A finanszírozást a praxisukba bejelentkezettek száma szerint kapják, amit nem befolyásol a munkájuk minősége. A kockázati tényezők és a krónikus betegségek felismerése, ellátása és gondozása súlyos hiányosságokkal terhelt; rendre elmaradnak a magas vérnyomás, a cukorbetegség, a zsíranyagcsere-zavarok korai felismerését biztosító szűrővizsgálatok. Egyébként nemcsak a háziorvosok, de az egészségügyi ellátás minden orvosa és szakdolgozója többet érdemelne – nem is csak 40 százalékkal.
HVG: Megoldaná a problémát, ha több pénzt kapnának a háziorvosok?
Á. R.: Önmagában természetesen nem. A több pénzt mindenekelőtt a rendszer átalakítására kellene fordítani. A kor elvárásainak megfelelő komplex gyógyító és többszintű prevenciós munkát csak alapellátó teamek lennének képesek végezni. Ezekben, a háziorvos irányításával, egészségpszichológus és népegészségügyi szakember is dolgozna. A magyar lakosság kritikus mentális állapota mindenképpen indokolná a pszichológusok alkalmazását, hiszen nemcsak az öngyilkosságok száma magas, hanem a lelki alapon keletkező betegségtünetek is gyakoriak. Az ezek ellátására többnyire fel nem készült családorvosok gyógyulást nem hozó, de költséges gyógyszereket adnak, s még drágább kivizsgálást kezdeményeznek. A népegészségügyi végzettségű szakemberek dolga lenne sok más mellett a szűrési programok szervezése, az életmód-tanácsadás, a kockázatfelmérés. Egy ilyen alapellátó teamnek tagja lehetne még például a diétás nővér, a rehabilitációhoz értő gyógytornász, sőt olyan adminisztrációs asszisztens is, aki rendszerezi és minőségbiztosítási szempontból értékeli az ellátottak adatait. Persze ilyen egységek nem minden településen, hanem kistérségenként működhetnének.
HVG: De miből lenne erre pénz, ha még az orvos-asszisztens kettős megfizetésére sincs elegendő forrás?
Á. R.: Én csak azt tudom, hogy a népegészségügyi mutatókat célzott programmal lehetne javítani, amely nem vezet sikerre az alapellátás újragondolása, átalakítása nélkül. Nincs jobb receptem, mint az 1970-es évek elején elindított észak-karéliai népegészségügyi program. A finnek sikere azóta is iskolapélda a világ valamennyi országa számára. A legfőbb titka az, hogy a program pontos helyzetelemzés alapján, össztársadalmi támogatottsággal, professzionális szakembergárdával, kormányzati ciklusoktól függetlenül, folyamatosan zajlott. Amikor nekifogtak, rosszabb mutatóik voltak, mint Magyarországnak, ma pedig az unió élmezőnyében vannak. A forrás megteremtése elsősorban a költségvetés dolga. De fontos tudni, hogy – hosszú távú költségkímélés érdekében – például a legnagyobb USA-beli egészségbiztosító is finanszírozza a primer prevenciót, így a védőoltásokat, a szűréseket és a táplálkozási tanácsadást is.
GÁTI JÚLIA
Ádány Róza
Olyan ember nincs az országban, aki azzal az ambícióval lépte volna át az egyetem kapuját, hogy népegészségügyi orvos legyen” – véli Ádány Róza, aki a Debreceni Orvostudományi Egyetemen 1977-ben szerzett diploma után tudományos kutatással kezdte pályafutását. 1993-ban megpályázta a Debreceni Egyetem közegészségügyi tanszékének vezetését, ahol 1997-től irányította a Világbank támogatásával elindított népegészségügyi projektet. Nevéhez fűződik az egyetem népegészségügyi továbbképző karának létrehozása, amelyet 2005-ös megalapítása óta dékánként vezet. A szakterületén közel kétszáz publikációt jegyző professzor tucatnyi hazai és külföldi tudományos szervezet tagja, a Magyar Tudományos Akadémia doktora.
