Tavaly tavasszal egyetlen jelentkező sem akadt arra, hogy az Országos Onkológiai Intézet (OOI) területén rehabilitációs központot építsen. A konstrukció fölöttébb eredeti: az OOI a tulajdonos Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. döntése alapján 6 ezer négyzetméter vagyonkezelői jogát adhatná át fél évszázadra, cserébe pedig egy 300 ágyas, 20 ezer négyzetméteres kórházépülethez jutna hozzá. A március utolsó napjaiban ismét kiírt egyfordulós pályázat feltételeinek olyan vállalkozó felelhet meg, aki-amely 8 milliárd forinttal szállna be az üzletbe. Az elkészülő épület azonnal állami tulajdonba kerülne, az új intézményben megtermelt jövedelem azonban a befektetőt illetné meg.
A mostani feltételek már lényegesen vonzóbbak, mint a tavalyiak, hiszen a befektető egy múlt heti kormányrendelet jóvoltából évi 451 millió forint biztos bevételre számíthat az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól (OEP). A megépülő rehabilitációs központ 150 ágyán fekvők részben az OEP költségén gyógyulhatnak vagy részesülhetnek kezelésben, fájdalomcsillapításban. A másik 150 ágyon – ugyanilyen feladatok ellátására – a teljes árat megfizető pácienseket fogadhat a központ. Az OOI előzetes kalkulációja szerint semmi sem lesz ingyen: a közfinanszírozott ágyakon elhelyezett betegek napi 10–15 ezer forintos hozzájárulással lesznek kénytelenek kiegészíteni a jelenleg nem egészen 10 ezer forintos OEP-támogatást, az önköltségesek pedig az előzetes számítások szerint napi 18–25 ezer forintot fizetnek majd.
A szakmai irányítást az OOI adja, és gondoskodik arról is, hogy minden ágyra jusson beteg, a befektető pedig az üzemeltetést – egyebek mellett az élelmezést, a mosatást – tarthatja kézben. Páciens bizonyosan lesz elég, hiszen az OOI a magyarországi daganatos betegek egyötödét látja el: évente 15 ezren fekszenek be a Kékgolyó utcai kórtermekbe, és 85 ezren kapnak ugyanott kúraszerű, illetve ambuláns ellátást. Az onkológiai rehabilitáció azonban egyelőre megoldatlan, már csak azért is, mivel a hazai szakmai szabályozás és az ahhoz kapcsolódó finanszírozás nem ismer ilyen fogalmat. Miközben létezik mozgásszervi, légzés-, valamint pszichiátriai rehabilitáció, a műtéten, kemo- és sugárterápián átesett daganatos betegek speciális hozzáértést igénylő ellátása, az egészségesek világába való visszaillesztése hiányzik, vagy teljesen esetleges. Még a távolról érkező páciensek elhelyezése sem megoldott, a kezelések után hányingerrel, rosszulléttel távozók hetente többször is órákat utaznak otthonuk és a kórház között. A rehabilitációs központban lesz mód az ő elhelyezésükre, mint ahogy a gyógyíthatatlan betegek úgynevezett hospice ellátását is körülbelül száz ágy fogja szolgálni.
A rehabilitációs központ pályáztatásával egy időben kezdődik az OOI-ben egy 6 milliárd forintos uniós projekt is, amelynek keretében a sebészeti, a diagnosztikai és a kemoterápiás tömb újul meg, és felhúznak egy gyógyszertári épületet, amely alkalmas infúziók készítésére. Ennek az összegnek legalább a duplájára volna szükség ahhoz, hogy a rehabilitációs központ is közpénzből épülhessen meg. Központi költségvetési források hiányában nem maradt más választás, mint a magánerő bevonása. Ezzel pedig különös szimbiózis alakulhat ki az állami és a magánszféra között – feltéve, hogy akad még befektető az egészségügyi vállalkozások számára nem éppen vonzó hazai környezetben.
GÁTI JÚLIA
