Bankfiók New Yorkban
Három éve a növekedést és a pénzügyi szektort megtorpedózó őrültségnek tartották, az idén viszont a húsz vezető gazdasági hatalom (G20) pénzügyminisztereinek április végi washingtoni tanácskozásán várhatóan napirendre veszik az elképzelést a banki különadó bevezetéséről. A nézőpontot a nyolc évtizede példátlan gazdasági válság és a bankmentő csomagok költsége változtatta meg, a csávából kihúzott pénzintézetek által ismét osztogatott óriási prémiumok miatti felháborodás pedig tovább erősíti a szándékot.
Európában az adópártiak oldalára billentheti a mérleget, hogy a múlt héten a német kormány úgy döntött, egyfajta stabilitási díjat ró ki a pénzintézetekre a jövőbeni válságok kezelésének finanszírozására. A parlament nyári szünetének kezdetéig részletesen kimunkálandó törvénytervezetben a bajba került bankok helyzetét – például a befagyott vagy túlzottan kockázatos kinnlevőségek átvételét – is rendező szabályok alapján az államkassza évi 1–1,2 milliárd euró bevételhez juthat. A német sajtó becslése szerint ebből 700 milliót fizethetnek a nagy magánbankok, a Deutsche Bank, a Commerzbank és társaik, és 50-70 millió jutna a tartományi tulajdonú szövetkezeti bankokra, amelyek egyelőre hiába próbálnak kibújni a teher alól azzal az indokkal, hogy a fékezni próbált spekulációs ügyleteket nem ők kötik. Az ellenzéki szociáldemokraták keveslik a különadó összegét, és úgy vélik, annak gyors és részletek nélküli bejelentésével a kormányzó jobbközép koalíció a május 9-ei észak-rajna–vesztfáliai – a felsőház, a Bundesrat összetétele szempontjából kulcsfontosságú – tartományi választás előtt igyekszik jó pontokat szerezni.
A németek svéd ötletet vettek át. A stockholmi kormány 2009 végén a bankok mérlegfőösszegének 0,036 százalékára rúgó különadót vezetett be, amiből a GDP 2,5 százalékáig töltenék fel az állami stabilitási alapot. Ausztriában Werner Faymann kancellár idén február végén jelentette be, hogy évi 500 millió eurós bevétellel kecsegtető szolidaritási díjat szednének a pénzintézetektől, és a teher nagyságát egy hónappal korábban a mérlegfőösszeg 0,07 százalékában tartotta elfogadhatónak. Párizsban már nem az adó kivetésén, hanem formáján és mértékén gondolkodnak, és a berlini kormány múlt heti ülésén részt vett Christine Lagarde francia pénzügyminiszter is, aki érdekesnek nevezte a német megoldást.A
G20 pénzügyminiszterei az IMF-et bízták meg azzal, hogy az április 24–25-ei ülésükre álljon elő a banki különadó bevezetésének lehetőségeiről szóló elemzéssel. (Ez nem hasonlít az extrasarcként 2005–2006-ban a nyereségadóra vagy a kamatkülönbözetre, 2007-ben az államilag támogatott hitelekből származó kamatbevételre kivetett magyar teherre.) A nemzetközi pénzintézet szakértőinek nem lesz egyszerű dolguk, mert sok a tisztázatlan kérdés, és eltérőek az eddigi javaslatok. Fontos, hogy az adót minden nagy pénzügyi központban bevezessék, azaz még akkor is globális legyen, ha a pénz a nemzeti költségvetésekbe kerül, mert különben a versenyhátrányra hivatkozva az egyes országok vonakodnának elfogadni. A londoni City érdekeit szem előtt tartva ezt sürgeti például Alistair Darling, a munkáspárti kormány pénzügyminisztere, míg a május 6-ára kiírt választáson győzelemre törő konzervatívok akár önállóan is bevezetnék a banki különadót. A többiekre nem várva, egyoldalú döntéssel, a legalább 50 milliárd dollár mérlegfőösszegű bankokra 0,15 százalékos terhet vetne ki Barack Obama amerikai elnök is. Az intézkedés a pénzügyi reformcsomag része, és az idén óriási csata várható róla az egészségügy átalakításáról szóló törvény elfogadása után immár erre koncentráló Capitoliumon, ahol a különadót ellenző bankok lobbicsapatai is harcba szállnak.
Az adó globálissá tételének eddig egy harcos ellenfele van, Kanada (a fejlődő országok csoportjának két vezére, India és Kína egyelőre hallgat, ahogy Japán is). Ottawában azt kérdezik, nekik miért kellene terhet rakni a bankjaikra, amikor azok óvatosak voltak, és nem kellett dollártízmilliárdokért megmenteni őket. Kanada ellenállása nem könnyen söpörhető félre, mert a G20 júniusi csúcstalálkozójának házigazdájaként ő felel a napirendért, amelyben eldughatja a különadó ügyét.
Eldöntendő kérdés, hogy a bankokon kívül a biztosítók, a befektetési és különösen az árfolyam-kockázati alapok (hedge fund) is fizessenek-e. Az utóbbiakat a franciák bevonnák, a németek nem. Különböznek az elképzelések abban is, hogy a pénzt előre, tartalékképzésként vagy utólag, kármentésként kérjék. Németország az előbbi megoldást támogatja, ami elemzők szerint kockázatos, a bankok ugyanis úgy érezhetik, szabadon spekulálhatnak, mert a stabilitási díj befizetésével – akárcsak a betétbiztosítási hozzájárulással – voltaképpen biztosítást kötöttek baj esetére. Az USA-ban a kongresszus előre építene tartalékot, Obama viszont a mérlegfőösszeget terhelő különadót legfeljebb tíz évig, azon belül addig tartaná életben, amíg az utolsó centig be nem szedik a bankok és az autógyárak megmentésére szánt csomag nettó veszteségét, ami a jelenlegi becslések szerint valamivel százmilliárd dollár alatt lesz. Utólag gyűjtene pénzt Franciaország is, most például a 2008 óta az államkasszából kifizetett összegek fejében.
Különböznek az elképzelések az adóból befolyó pénz helyéről is. Németország külön alapot hozna létre, Franciaország és Nagy-Britannia pedig a költségvetés feneketlen bendőjébe süllyesztené a pluszpénzt azzal az ígérettel, hogy az állam finanszírozná a szükséges mentőakciót – amelynek szükségességét persze más szabályozó eszközökkel igyekezne minimalizálni. A bankok természetesen prüszkölnek a különadó miatt, elemzők pedig arra figyelmeztetnek: kitalálhatnak bármit a kormányok ennek megakadályozására, a számlát végül úgyis a pénzintézetek ügyfelei fizetik ki a megemelt díjak formájában.
NAGY GÁBOR
