Ételallergiások tömegei lélegezhettek fel egyik napról a másikra az Egyesült Államokban május közepén. Szó sincs azonban arról, hogy egy csapásra elmúlt volna a számukra „nehezen emészthető” ételek elfogyasztását követő hasmenésük vagy csalánkiütésük. Csupán annyi történt, hogy a Journal of the American Medical Association című szaklap két hete publikált egy tanulmányt, mely szerint az említettek zömének nem allergiás reakció okozza a kellemetlen tüneteit. Az Újvilágban ugyanis mintegy 90-100 millióan hiszik azt, hogy a bizonyos ételek fogyasztása után rendszeresen előforduló panaszaikat valamilyen összetevőjükkel szembeni allergia okozza. A most megjelent tanulmány egyik szerzője, Marc Riedl kaliforniai allergológus szerint azonban e betegeknek valójában csak körülbelül hatoda allergiás.
A jelenség magyarázata a tanulmány szerzői szerint az, hogy az emberek nagy része – ahelyett, hogy orvoshoz menne – házilag kísérletezi ki, mely ételek okoznak számára gondot, majd allergiásnak gondolván magát, kerüli azok fogyasztását. Riedl szerint a rejtélyes tüneteknek legtöbbször semmi közük az allergiához – sokszor még azokénak sem, akiknek pedig papírjuk van erről. Az ételallergia kimutatása ugyanis meglehetősen bonyolult, hosszadalmas folyamat, már csak azért is, mert a szervezet egy-egy élelmiszerben található többtucatnyi fehérjeféleség közül többfélére is adhat allergiás válaszreakciót. Ezek a tünetek könnyen összetéveszthetők az emésztőrendszer más rendellenességeiből fakadó úgynevezett ételintoleranciákkal.
A szinte teljesen azonos tünetek hátterében azonban egészen más molekuláris mechanizmusok állnak. Nagyobb mennyiségű tejtől például körülbelül minden negyedik felnőttnek lehet hasmenése, mert szervezetükben másokénál kisebb aktivitású, vagy akár teljesen hiányzik a tejcukor lebontásához szükséges enzim, a laktáz. Az allergiásoknak viszont akkor is lehetnek hasi görcseik és csalánkiütéseik, ha nincs laktázhiányuk. Immunrendszerük ellenségfürkész fehérvérsejtjei ugyanis (test)idegen anyagként azonosítják a nedű valamelyik fehérjéjét, és a szervezetük heves védekezésbe kezd ellene. Nagy mennyiségben termel például úgynevezett immunglobulin E- (IgE-) molekulákat, melyek a leggyakoribb légútiallergia-fajták kórfolyamatának (is) központi elemei – magyarázza a HVG kérdésére Nékám Kristóf allergológusprofesszor. Az allergiavizsgálatokon épp ez utóbbi – intolerancia esetében teljesen hiányzó – molekulák kimutatásával igazolják, hogy valakinek allergia okozza (túl)érzékenységét. A gyakorlatban, a hétköznapi panaszok szintjén persze nincs sok különbség a két állapot között, az allergiások töredékénél azonban a szervezet vészreakciója akár végzetes is lehet.
A túlreagálás nemcsak az ételekben lévő, hanem például a szénanáthát okozó pollenekben található allergén fehérjékre adott válaszreakcióra is jellemző. A hatványozódó vásárlókörű allergiagyógyászati ipar főként ennek megzabolázásán ügyködik – máig nem túl nagy sikerrel. Az allergiásoknak rutinszerűen felírt gyógyszerek, az 1950-es évek óta alkalmazott úgynevezett antihisztaminok és kortikoszteroidok ugyanis legfeljebb a (gyulladásos) tüneteket enyhítik. Az újabban bejelentett csodaszerek némelyike – például a nagy csinnadrattával beharangozott allergéntovábbítás-gátló (HVG, 2006. július 29.) – pedig még erre sem feltétlenül jó.
Ezért is egyre divatosabb az egyetlen, valódi gyógyulást ígérő allergiakezelési eljárás, az immunterápia. E módszer sem új keletű: az 1900-as évek elején kísérletezte ki két londoni orvos, Leonard Noon és John Freeman. Szénanáthás betegeikbe 3-4 naponta, növekvő mennyiségben injekcióztak pollenkivonatokat, és néhányuknál a tünetek enyhülését, majd teljes elmaradását figyelték meg. A terápiát csak szigorú orvosi felügyelet mellett lehetett alkalmazni, mert – mint Noon és Freeman beismerte – a túl nagy dózisok, illetve azok túl gyors növelése egyeseknél az allergiás reakciók leghevesebbikét, úgynevezett anafilaxiás tünetegyüttest váltott ki – légzési nehézségeket, a keringési rendszer összeomlását, olykor halált okozva.
Az immunterápia a „kutyaharapást szőrével” elv alapján működik: (újra) megtanítja a szervezetet elviselni a túlbuzgó immunrendszer által ellenségként kezelt ártalmatlan anyagokat. Mai változatai egyébként már nem feltétlenül járnak rendszeres injekciózással, ehelyett például nyelv alá csöpögtethető allergénkivonatokat adnak az immuntréningezőknek. Igaz, egyes allergiafajtákban, például a rovarcsípés-allergiában továbbra is csak injekciózással lehet bejuttatni az allergéneket. Az adagokat sem növelik okvetlenül folyamatosan, sokan hónapokon át ugyanakkora napi dózisokkal turbózzák magukat. Az utóbbi években kifejlesztettek egy új, a védekezőrendszert sokkszerűen letámadó verziót is. Ennek lényege, hogy a túlérzékenységi reakciót kiváltó allergénből a teljes terápiás adagot néhány nap alatt fecskendezik a páciens szervezetébe. A villámgyors módszer azért ígéretes – magyarázza Nékám professzor –, mert a „túladagolás” megbénítja az immunrendszer e reakcióban szereplő speciális sejtjeit, mégsem teszi tönkre a szervezet teljes védekezőképességét.
Hiába kecsegtetnek gyógyulással, az új generációs immunterápiák nemigen fogják kiszorítani a tüneti kezelést ígérő gyógyszereket, például mert az antihisztaminok és a kortikoszteroidok akkor is hatásosak, ha a kezelőorvosnak fogalma sincs arról, hogy az immunrendszert ingerlő anyagnak pontosan melyik fehérjéje okozza az orrfolyásos vagy kiütéses tüneteket. Ezek, ha szükséges, egyszerre több allergén ellen is hatnak. A sikeres immunterápiához viszont pontosan kell tudni, hogy mely fehérje váltja ki a túlreagálást. Ráadásul a többnyire legalább 3 éven át tartó immuntréning évenkénti ára Magyarországon körülbelül 80-100 ezer forint. A szezonális, legfeljebb egy-két hónapig szedett tünetmentesítő szereket akár tizedennyiből is meg lehet úszni. A korábban – vérnyomásnövelő, csontritkulást, illetve cukorbetegséget elősegítő – mellékhatásaik miatt üldözött kortikoszteroidok helyileg alkalmazható, befúvós verziói ma már lényegesen kevésbé ártalmasak. Több évtized távlatából persze megérhetné az immunrendszer költséges „átnevelése”, csakhogy a gyógyulás így sem garantált. Az immunterápia ugyanis jó, ha minden második embernél hatásos – a kutatók száz éve keresik a választ arra, hogy mitől függ, kinél igen, és kinél nem.
BALÁZS ZSUZSANNA
