A sikertelen országok egyik csodaszere az infláció; a másik a háború. Mindkettő átmeneti fellendülést és tartós összeomlást eredményez. Mindkettő politikai és gazdasági opportunisták mentsvára.
(Ernest Hemingway)
A beteg ember mindent megtenne azért, hogy visszanyerje az egészségét. Ezért gyakran esik áldozatul olyan sarlatánoknak, akik azzal hitegetik, hogy a birtokukban lévő elixír gyógyulást hoz minden bajukra. Az ismeretek hiánya és a gazdaság fellendítésének erős vágya sajnos a gazdaságpolitikában is kitermelte a csodadoktorokat, akik gyakran az inflációban vélik felfedezni a minden problémát megoldó formulát. Gondolkodásuk egyszerű. Az alacsony kamatszint jót tesz a gazdaság növekedésének, az infláció megfékezése viszont időnként magasabb kamatokat tesz szükségessé – ergo a magas infláció segíti a növekedést.
Sajnos ez nincs így. Nem a kakaskukorékolástól kel fel a nap, nem attól jön meg a tavasz, hogy a medve előbújik a barlangjából. Az infláció sem indítja be a növekedést. A túlfűtött gazdaságnak általában velejárója az infláció, de fordítva ez nem állja meg a helyét: a magasabb infláció egyáltalán nem jelent gyorsabb növekedést. Megalapozatlan kamatcsökkentéssel utat lehet adni az infláció emelkedésének, de a magas infláció nem alacsonyabb, hanem – a dolgok természetéből fakadóan – magasabb kamatokkal jár együtt. Bármerre nézünk a világban, az árstabilitást elért országokban alacsony a kamatszint, míg az inflációs problémával küzdők mind magas kamatokkal kénytelenek együtt élni. A gazdaság működtetéséhez szükséges megtakarítások, a beruházások finanszírozásához nélkülözhetetlen kihitelezhető források ugyanis csak akkor keletkeznek, ha azok hozama meghaladja az inflációt.
A magas infláció nemcsak hogy nem segít a növekedésen, de kimondottan ártalmas. Magas és változékony infláció mellett megbízhatatlanná válik minden gazdasági kalkuláció. Ilyen környezetben óriási energiákat emészt fel, hogy biztosítsuk magunkat az inflációs kockázatok ellen. Az 1990-es években a két számjegyű infláció pillanatok alatt olvasztotta el a megtakarítások értékét, és egyre kevesebbet ért a hosszú évek befizetései alapján kalkulált nyugdíj. Bankról bankra járva sokan próbálták megtalálni a legkedvezőbb pénzügyi megtakarítási lehetőségeket, három hónapnál hosszabb időre szinte senki sem kötötte le a pénzét.
Kiegyensúlyozott növekedéshez, hazai forrásokból történő beruházásokhoz, új munkahelyek teremtéséhez nem magasabb inflációra van szükség. Egy új vállalkozás beindításához hosszú évekre akarunk kalkulálni a várható bevételekkel, tudni szeretnénk, mennyi lesz a bérnövekedés, mennyit visz el a felvett hitel költsége. A magas infláció miatti bizonytalanság visszafog olyan beruházásokat is, amelyekbe stabilabb környezetben bátran bele mernénk vágni. Magas infláció mellett sokkal nehezebb beruházási hitelt kapni, hiszen mindenki csak a rövid távú megtakarításokat keresi, így a bankok számára kockázatosabbá válik a hosszú távú hitelnyújtás. A hitelek árazása is kedvezőtlen; vagy extra felárat kell fizetnünk a fix kamatozásért, vagy fel kell vállalnunk az ingadozó kamatszintből adódó kockázatokat. Mindez visszahúzza a gazdasági teljesítményt. Tartós és gyors gazdasági növekedés csak ott jön létre, ahol kiszámíthatóak a gazdasági folyamatok.
Miért olyan népszerű mégis az inflációs recept? Ennek két lényeges oka van. Az első az, hogy az inflációs bizonytalanság lehetőséget ad a jövedelmek vásárlóerejének csökkentésére. Ha az infláció változékony, és különösen akkor, ha váratlanul emelkedik, nehéz eldönteni, hogy a bérek, juttatások növekedéséből, a megtakarításokra kapott kamatbevételből mekkora részt tesz ki az inflációs kompenzáció, és milyen mértékben emelkedik a reáljövedelmünk. Az ebből fakadó „pénzillúziót” szeretik kihasználni a költségvetési kiigazításra kényszerülő kormányok, az alkalmazottak reálbérét mérsékelni kívánó vállalkozások, a fix kamatra eladósodott gazdasági szereplők. Egy kis inflációs többlettel úgy jutnak nyereséghez, hogy nem kell nehéz döntéseket felvállalniuk, szerződéseket újratárgyalniuk, hiszen az inflációról igazán nem ők tehetnek. A politikai költséget tekintve kétségtelenül könnyebb elinflálni a kiadásokat, mint strukturális intézkedésekkel átalakítani a költségvetést, ez a stratégia mégsem kifizetődő. Saját bőrünkön tanultuk meg, hogy az inflációval történő kiigazításnak sem kisebb a növekedési áldozata, csak több hárul e teherből a legelesettebb, politikai lobbierővel nem rendelkező, fix jövedelemből élő rétegekre. Ráadásul ha fennmarad egy fenntarthatatlan államháztartási struktúra, a hiány, mint a gyík farka, újra meg újra visszanő.
Az inflációhoz való makacs ragaszkodás másik oka az, hogy az árstabilitás elérésének költségei vannak. Ezek abból adódnak, hogy a gazdasági szereplőkbe beégetődnek az infláció elleni védekezés reflexei. A bértárgyalások résztvevői a múltbeli kedvezőtlen tapasztalatokból tanulva be akarják biztosítani magukat a magasabb infláció ellen, és ettől csak a foglalkoztatás jelentős visszaesése esetén hajlandóak eltérni. Ha arra számítunk, hogy úgyis minden költségünk emelkedik, akkor az árcédulákat is rutinból írjuk már át, egészen addig, amíg a kereslet visszaesése ki nem kényszeríti az árak visszafogását.
Ahogy a fogorvosi vizitet is szeretjük halogatni, a dezinflációra is mindig találunk a mainál alkalmasabb időpontot. Pedig az idő múlásával a helyzet csak rosszabbodik. Miközben az infláció növekedésromboló hatásait elszenvedjük, még mélyebben égetődnek be a gazdaság működésébe az inflációs reflexek. Jó lenne végre megszabadulni e patópálos mentalitástól, és inkább azon gondolkodni, hogyan lehetne mérsékelni az infláció leszorításának költségeit.
Ha a gazdaságpolitika irányítói képesek meggyőzni a gazdasági szereplőket, hogy a jövőben nem kell tartaniuk az inflációs meglepetéstől, akkor az inflációra vonatkozó várakozások könnyebben, gyorsabban mérsékelhetők. Ehhez azonban egységes gazdaságpolitikai szándék szükséges, a kormányzatnak és a jegybanknak közösen kell elköteleződnie az árstabilitás mellett. Ez sokkal többet jelent annál, hogy a kormányzat nem kérdőjelezi meg a jegybank inflációs célját. Arra is szükség van, hogy a kormányzati szektorban meghozott ár- és bérdöntések összhangban legyenek az alacsony inflációs céllal. Fontos, hogy a szabályozott árakat a politikai ciklusokhoz kötődő nagy hullámok helyett szigorú költségalapú árazási szabályok alapján alakítsák. Az inflációs várakozások szempontjából talán a legfontosabb pedig az, hogy kiegyensúlyozott, fenntartható költségvetésünk legyen, ahol nem kell attól tartani, hogy az állam újra meg újra az adóemelésben fogja megtalálni bevételei gyors növelésének módját. Ha a gazdaságpolitikai elkötelezettség hiteles, a társadalmi partnerekkel, a munkaadók és a munkavállalók érdek-képviseleti szervezeteivel való együttműködés katalizátorszerepet tölthet be a dezinflációs folyamatban.
Az alacsony infláció megteremtése tehát nem költségmentes, ezt az egyszeri költséget azonban azzal kell összehasonlítani, hogy milyen károkat okoz a tartósan magas és változékony infláció. Az elmúlt évtized régiós tapasztalatai is megerősítik, hogy az árstabilitás megteremtésének költségei gyorsan megtérülnek. Hiába volt Magyarországon a visegrádi országok között a legmagasabb az infláció, ebből semmilyen jóléti többlet nem származott. Az árstabilitást megteremtő régiós országok gyorsabb gazdasági növekedésre voltak képesek, a válság idején pedig kisebb és rövidebb volt náluk a visszaesés. Máshol is előfordulnak olyan gazdaságpolitikai események, amelyek átmenetileg megnövelték az árnövekedés ütemét, de tartósan magas infláció csak ott maradt fenn, ahol súlyos gazdaságpolitikai hibákat akartak ezzel takargatni.
A válság fontos változásokat hozott a hazai inflációs folyamatban. Jelentős költségvetési kiigazítás zajlott/zajlik, ha pedig a kormányzat konszolidációs szándékai megvalósulnak, két-három éven belül fenntartható pályára kerülhet a költségvetés. A munkanélküliség, a kereslet visszaesése az inflációs folyamat ragadósságát is megtörte, a magánszektor ár- és béremelései történelmileg alacsony szinten állnak. Talán még soha nem kerültünk ilyen közel ahhoz, hogy megszabaduljunk az inflációs problémánktól.
Sajnos azonban ma is érik inflációs sokkok a gazdaságot: elszálltak a nemzetközi nyersanyag-, élelmiszer- és olajárak, a költségvetési konszolidáció is együtt jár árszínvonalemelő intézkedésekkel. Mégsem értek egyet azokkal, akik a válságra hivatkozva az infláció növekedésének tolerálására szólítják fel a jegybankot. Azt, hogy a válság hatására, súlyos áldozatok mellett, megtört az inflációs automatizmus a gazdaságban, ki kell használni. Ha már egyszer megfizettük az infláció megtörésének az árát, nem szabad megengedni, hogy újrainduljon az inflációs spirál. Hiszen holnap, esetleg holnapután ismét csak súlyos költségekkel lehetne ezektől megszabadulni.
A jegybank feladata, hogy a mai nehéz helyzetben megteremtse és megőrizze az árstabilitást. A gazdasági kilábalás támogatásában el kell mennünk a lehetőségeink határáig. De tudjuk, hogy az infláció elengedése nem segít növekedési gondjainkon. Ezért egy olyan inflációs pálya megvalósítására törekszünk, amely ugyan teret enged a rövid távú költségsokkok inflációnövelő hatásainak, de nem engedi meg, hogy újra beinduljon egy költség-ár-bér spirál, és ismét visszakerüljünk a magas inflációjú, sikertelen országok táborába.
Amikor egy gazdaság a hosszú recesszió után újra növekedési pályára áll, nehéz pontosan megmondani, hogy a fokozatosan olvadozó kihasználatlan kapacitások meddig képesek visszaszorítani a költségnövekedés begyűrűzését az árakba. Láttuk, megtanultuk, hogy ha egy ilyen helyzetben kialakul az inflációs félelem, akkor azonnal felélednek a védekezési mechanizmusok, az ár- és bérdöntésekbe beépül a magasabb infláció. Ezt meg kellett előznünk. Az MNB monetáris tanácsa az elmúlt hónapokban három lépésben összesen 75 bázisponttal megemelte az irányadó kamatot. Abban bízunk, hogy az időben meghozott döntések egyértelmű üzenetet küldenek a gazdaságnak: a jegybank nem engedi visszatérni a gazdaságot a magas inflációhoz.
Az árstabilitás melletti elkötelezettség kifizetődik. Segít leszorítani a kamatköltségeket, segít megteremteni az ország folyamatos külső finanszírozását, segít abban, hogy stabilizálódjanak a hitelek törlesztőrészletei, és végre visszatérjen a bizalom, és újraéledjen a gazdaság. Ezért érdemes dolgozni, még az inflációs lobbi kereszttüzében is.
