HVG, 2015. szeptember 5.
A Carol Dweck személyiségpszichológussal készült – tanulságos – interjúnak most csak a címéből ragadok ki egyetlen szót: nemzet. Ma ez az együvé tartozást kifejező szó igen sok állami intézmény megnevezésében áll az első helyen, mi több, még a dohányboltok firmája is ezzel kezdődik. S naponta többször is hallhatjuk, olvashatjuk, hogy bölcs vezetőink mennyire a nemzet javának szolgálatára törekednek. Ám ebbe a közösségbe – szerintük – sok honfitársunk nem tartozik bele. A baloldal rendre rátör a nemzetre, a szocialisták meg nem szeretik a magyarokat – hallottuk. Tisztázzunk néhány dolgot. A nemzet az azonos anyanyelvű, kultúrájú és történelemfelfogású emberek olyan közössége, amely nemcsak egy adott állam határain belül él, hanem kisebbségben és diaszpórában is, a szükséges identitástudattal. Ennek a kinn született sarjakra való szülői átörökítése aztán hol megvalósul, hol nem. A politikai nemzet pedig az állampolgárok összessége. Ami pedig a „vereckei vérvonalat” illeti, az már tisztán réges-rég nem létezik. Már bölcs – multikulturális elvű! – első királyunk idején benyomultak hozzánk a besenyők, később a kunok és a jászok, a török kiűzése után pedig megtörtént a svábok, szerbek, horvátok tömeges betelepítése. Mindez óhatatlanul – sőt többnyire szerencsére! – együtt járt a keveredéssel! Ha a „magyarság” mibenlétét ad absurdum „berekesztőlegesen” szeretnénk meghatározni, akkor búcsút kéne intenünk a román származású Hunyadi Jánosnak, a két horvát Zrínyinek, a szlovák Petőfinek, számos aradi vértanúnknak stb. Eme históriai tényekre épült helyzet elfogadásához ugyancsak összekuszált társadalmunknak még hosszú útra van szüksége.
SZABÓ SÁNDOR
(BUDAPEST)
