HVG, 2015. szeptember 5.
Örömmel álltam neki hiánypótló, a budapesti közlekedési fejetlenségről szóló cikkük olvasásának, mert úgy találom, hogy a csakugyan botrányos helyzethez mérten meglepően keveset hallatja hangját a sajtó e témában. A végére azonban hiányérzetem maradt. Örültem volna, ha a téma apropóján az állapotok keserű bemutatására szorítkozó cikkük firtatott volna olyan kérdéseket is, amelyek foglalkoztathatják az indokolatlanul hosszadalmas korlátozásoktól szenvedő fővárosiakat. Szerettem volna, ha felveti a cikk, hogy a forgalom nagyfokú és hosszas zavarásával járó útépítési szerződéseknek vajon miért nem kötelező tartalmi eleme a folyamatos munkavégzés. Nem lenne-e elvárható, hogy munkanapokon reggel 7-től este 8-ig a váltott műszakban végzett folyamatos munka, azaz az igyekezet látványa tegye elfogadhatóvá a dugókban várakozók számára az ideiglenes állapot kellemetlenségeit? Mennyiben vigasztalja vajon a pestieket, hogy majd kötbért fizet a késedelembe esett vállalkozó? Miféle határidő az, amit egyáltalán esélyes tartani azzal az időnként döbbenetes lézengéssel, helyenként üresen árválkodó feltúrt építési területtel, amit nap mint nap láthatunk, és amire a cikk is utal? Nem nyilvánvalóan társadalmi érdek-e, hogy túlórapénzzel drágított-gyorsított, minden percet kihasználó, nyüzsgő építkezések folyjanak ott, ahol az akadályoztatás miatt naponta súlyos anyagi (és idegi) veszteségeket kénytelen elkönyvelni a közlekedő társadalom? Megkockáztatná-e vajon a kivitelező, hogy kötbérrel megússza a határidő csúszását, ha a megpályázott állami megrendelésének szerződési feltételei között szerepelne az e tekintetben is makulátlan referencia? Pedig úgy gondolom, hogy az építkezéseken tapasztalható munkakultúra tulajdonképpen szerződéskötési, azaz városházi munkakultúra.
SZAKÁCS ANDRÁS
(POMÁZ)
