HVG, 2015. augusztus 15.
Kevés alkalom van a magyar médiában olyan véleményt olvasni, amely a görög válságot európai uniós viszonylatban értelmezi, szakítva a rasszizmusba hajló előítéletekkel vagy a puszta számok felsorolásával. Fontos erénye a cikknek, hogy kiemeli a korrupt görög oligarchia felelősségét, mert a megoldáshoz vezető út egyik fontos lépése lenne, hogy ennek az oligarchiának a hatalmát megtörjék, és a megszorítások lehető legnagyobb részét rá terheljék. A görög kormányra kényszerített hitelezői diktátum a korábbi, öt éven át sikertelennek bizonyult gyakorlat folytatása, amelyben valójában egyik fél sem hisz. Nagyon fontos elvi különbségre is felhívja a figyelmet: az euroszkepticizmus és az eurokriticizmus messze nem azonos. Az Alexisz Ciprasz vezette Sziriza eurokritikus, és nem euroszkeptikus párt. Sajnos éppen ezért is szálka az uniós bürokrácia szemében – és ezért nem érhetett el engedményeket. A görög válságról szóló legtöbb cikkre egyébként jellemző, hogy nagyvonalúan átsiklik a többi eurózóna-tagállam válsága felett. Pedig nem Görögország van egyedül bajban. Széles körben kellene végre kritika tárgyává tenni azt a tényt, hogy a kezdetekkor a német márka stabilitásához igazított euró olyan gazdasági követelményeket támaszt, amelyeket az uniós tagállamok többsége nem, vagy csak megszorítások árán tud teljesíteni, az Európai Központi Banknak pedig szinte az árstabilitás őrzése az egyetlen feladata. Ezáltal ennek a valutauniónak a nyertese elsősorban Németország, a legtöbb tagállam állandó megszorításokra kényszerül, az elszegényedés és az ezáltal okozott permanens, európai méretű társadalmi válság pedig előbb-utóbb nemcsak az eurózóna, hanem az egész Európai Unió stabilitását áshatja alá.
HRABÁK ANDRÁS
(BUDAPEST)
