A nem létező tökéletesség - Újra tabu a meztelenség

Ki emlékszik már az óvatos mozdulatra, ahogy a múlt század utolsó évtizedeiben a gimnazisták a pad alatt adták tovább egymásnak az értékes importmagazin otthonról elcsórt, féltett példányát? A színes újságokban idehaza addig soha nem látott fesztelenséggel pózoltak a meztelen modellek.

Ma még csak 18 évesnek sem kell lenni ahhoz, hogy egy-két kattintással pucér testek látványának tömegéhez jusson el a fogyasztó. Hosszú folyamat eredménye ez: az előző században rengeteg mozgalom „harcolt” a meztelenségért. Vagány polgárpukkasztásnak számított a fedetlen keblek, fenekek és egyéb, addig szigorúan takart testtájak mutogatása, közlése.

Az utóbbi néhány évtizedben a kép úgy elöntötte vizuális környezetünket, hogy nemegyszer a szöveg helyét is átvette: joggal írt és beszélt akkoriban a képi fordulatról sok elméleti szakember. Pedig még az előszele sem érződött annak a fotódömpingnek, amit az utóbbi évtized során az okostelefonnal hozott létre az online világ aktívabb része. Magáról is tölt már fel pornófilmet a digitalitásban jártas fiatal pár – hol itt akkor a tabu?

Pedig megint tabu a meztelenség, legalábbis a valódi, a reális. Miközben az idealizált már rég nem az. Továbbgondolva: mivel a médiában a valódi – itt-ott anyajegyes, nem mindenütt feszes vagy néhol a megengedettnél párnásabb – meztelenség lett a tabu, ezért a valóságban is egyre inkább az. Pontosabban nem is a meztelenség a tabu, hanem a tökéletlen pucérság – csak az a szép, akinek a teste tökéletes. Régen a meztelen test – akárcsak a szoknya fodra alól elővillanó boka, vagy a míderből túlzottan előpihegő kebel – látványa volt tiltott, ma a tökéletlené. Holott ma is minden test tökéletlen, hiszen a fotóval ábrázolt makulátlan test csak sminkkel, világítással és főleg Photoshoppal érhető el.

Megtévesztő idealizálás

Ez a hatás mélyebben téveszt meg bennünket, mint gondolnánk: az így létrehozott képi világ a tudatalattira hat. Ha az embert kisgyerekkora óta a média vizualitásában tökéletes testek látványa veszi körül, akkor torzul a percepció, és önnön testét kapásból hibásnak látja. Nem tudja, hiszen honnan is tudná, hogy a színfalak mögött a fotózott modell teste is „hibás”, aki látott már igazi sztárt, modellt közelről, ráadásul „retusálatlanul”, az tudja, miről van szó. A csapda tehát abban áll, hogy nem is létezik olyan ember – legtöbbször nő – akit a plakátokon láthatunk: e fotók idealizáltabbak, mint bármely hízelgő udvari festmény a korábbi korokból. Végső soron tehát a Photoshopnak akarunk megfelelni mindahányan: a szépség sohasem volt olyan bonyolult kérdés, mint ma.

Az ideális test fényképe látszólag reális, holott soha nem állt olyan messze a valóságtól, mint napjainkban. Ez nem az a testképzavar, amit saját testére vonatkozva él meg az, aki elszenvedi. Aki az ideális testképet véli valóságnak, emiatt láthatja saját testét csúnyábbnak, hibásabbnak. Miközben lehet, hogy a teste szebb, mint a megvilágítással felturbózott modell – eredetiben.

A tökéletes testekről készült fotók valójában tehát nem is fotók, hanem modern, XXI. századi értelemben vett idealizáló festmények. A meztelenség már nem pukkasztja a polgárt, hanem nyíltan vonzza, de csak ez a steril, szabványosított reprezentáció. Megváltozott a test bemutatása a médiában: a meztelenség immár nem biológiai vagy társadalmi jelenség, hanem médiatermék és marketingeszköz.

Isten hozott, prüdéria!

A régi korokban a szavak írták le a szépség szuperlatívuszait. Elég volt annyit mondani a királylányról, hogy arany a haja, rózsa az orcája, csillag a tekintete, és máris tudtuk a folytatást, hogy hetedhét országban nem volt nála szebb. A szavak tág teret adnak a fantáziának, a verbalizált szépség megélhető és elhihető, a vizualizált – Photoshoppal készült – nem, mert a kép a maga pontos részleteivel megszabja a fantázia kereteit.

Az új, a tökéletes médiameztelenség talán még nagyobb szégyenlősséget generál, mint a prüdéria. Megnehezíti a kapcsolatfelvételt is, mert a modellek képein felnőtt fiatalok egyre több hibát találnak a saját testükön, amit nem akarnak megmutatni.

Van-e kiút? Van, aki tudja, hogy amit a képen lát, messze áll a valóságtól, de hiába mantrázzuk a fejünkben ezt az okos mondatot, a kép – a szépség – hatása máshol és máshogy hat, semhogy a racionalitás megbirkózhatna vele.

A testtudat fogalmával operáló irányzatok arra biztatnak, fogadjuk el a testünket – pedig ennél többről van szó: örülhetnénk is neki. Nem a feszes, hibátlan bőr, a telt ajkak, a kerek fenék garantálja, hogy az ember jól érzi magát a bőrében (akár a striás, narancsbőrös bőrében), hanem az önismeret és az önértékelés. Nem a külcsín és a belbecs ősi – és joggal kritizált – kérdése ez, hanem az önbizalomé, a magunkkal való elégedettségé.

Erik Johansson: Képtelen fényképészet (TED előadás)

Szvetelszky Zsuzsanna cikke a HVG Extra A nő 2016/2-es számában jelent meg.