A történelmi Magyarország szőlőtermelésében, fajtaválasztékában a 19. század második fele hozott döntő változást. Bernát Gyula, „Az új Magyarország agrárpolitikája” (1938) című munkája szerint: „Magyarország, az 1853-ban megkezdett kataszteri felmérésekből kitűnőleg, főként szántóföld, rét és legelő szempontjából foglal el kedvező sorrendi helyet a monarchia egyes országai között. A szőlő termőterületének aránya a birodalmi átlag körül mozgott.” A könyvben közölt statisztika alapján, a szőlőterület a 1850-es években 347.772 hektár, 1896 –ban 206.897 hektár, 2013-ban pedig újra 324.272 hektár volt. A statisztikus Keleti Károly, Magyarország szőlészeti statisztikája 1860-tól 1873-ig,  című műve a filoxéra-vész előtti idők utolsó állapotát rögzíti, amikor a szőlőterület közel 430.000 hektár volt és mintegy 76 borszőlőfajtából készítettek bort.  A filoxéra-vész (1875-1890) markánsan átrendezte a történelmi Magyarország bortérképét, aminek egyik látványos jeleként, a domb- és hegyvidékek helyett, a síkvidéki, alföldi borászkodás jutott szerephez. Az I. világháborút követő békeszerződések területvesztései után, a szőlők nagyobb része továbbra is az anyaországban maradt, már csak azért is, mert az összes szőlőterületek közel 80%-a már korábban is itt volt, s a területek is itt növekedtek leginkább, míg például Erdélyben, a horvát-szlavón határvidéken, vagy éppen az Adria mellett, Fiume környékén, csökkentek.

A határon túlra került történelmi borvidékeink: a Ruszt–Sopron–Pozsonyi szlovák és osztrák területre jutó részei, a Neszmélyi borvidék Dunától balra eső ültetvényei, a Tokaji szerencsére kisebb része, az ukrán területekhez csatolt Szerednye-Visznai és Munkács-Nagyszőlősi, a Romániához került Érmelléki, Ménes-Magyarádi, Erdély-Marosmenti, Erdély-Küküllőmenti és Erdélyi borvidék, a Szerbiába került Versec-Fehértemplomi (Bánáti) és nagyhírű Szerémi borvidék.

Az itteni borvidékek mai, markáns arculatú termelői történelmi küldetésüknek tekintik a szőlőművelés, a borkultúra felvirágoztatását.

Határontúli borászok egymás közt

G&U

Balla Géza – a borkultúráról

Balla Géza borász (Ménes-Magyarádi, mai nevén: Arad-hegyalja borvidék), Borbély Zsolt Attilának nyilatkozva fejtette ki talán eddig a legteljesebben a határon túli, erdélyi magyar borász-lét sajátosságait, a romániai és magyar borkultúra közti különbségek mibenlétét. 2009-ben megfogalmazott véleménye szerint, „Ha jelen pillanatban a magyar borászat megállna a fejlődésben, és semmi nem történne, akkor is kellene 20-25 év, hogy az erdélyi borászat feltornássza magát a magyarországi mellé.” A beszélgetés végén mindehhez még hozzátette, hogy „igen, nekem jobban tetszik a magyar piac, a magyar gasztronómia, a magyar borkultúra, nemzeti hovatartozásomon túl kizárólag a felsorolt objektív okok miatt is.” A Partium pincészetei a Nachbil (Krasznabéltek) és a szilágysági Vinum Partium (Karásztelek) éppúgy a fejlettebbnek ítélt szőlő- és borkultúrával rendelkező anyaországban keresi a szakmai és szervezeti kapcsolatokat, akárcsak a Kraszna és a Berettyó között, Nagyvárad közelében fekvő Érmelléki borvidék magyar borászatai, a Heit, Piheni és Mados. Élénkülés tapasztalható az Erdély-Küküllőmenti történelmi borvidéken is, ahol az elsősorban Székelyföldön népszerű Seprődi József („Good Vin” Pincészet, Dicsőszentmárton) nevével találkozhatunk gyakran.

Maurer Oszkár – a tradícióról

A hagyományok éltető erejére Maurer Oszkár, a Szerémi borvidék borásza világított rá legerőteljesebben, amikor az ebben a számban olvasható, vele készült interjúban nyilatkozva, összehasonlította a szerémségi szerb és magyar borászok viszonyulását a nevezetes történelmi borvidékhez. „…mi a történelmi hagyományokra alapozunk újból, ők pedig ezt figyelmen kívül hagyják, mert nem annyira hozzájuk kötődik a Szerémi borvidék. […] A szerbség teljesen más megközelítésből viszonyul a Szerémséghez. Ők ezért sem tudják, hogy milyen lehetőségeken ülnek, milyen adottságú az a termőhely, és azt sem tudják, hogy onnan hajdan milyen borok készültek. […] Újvilági borászként viselkednek a borkészítésben, fajtaválasztásban, szőlőtermesztésben.” S, erre, más határon túli történelmi magyar borvidékekeken is láthatunk tágabb összefüggésbe helyezhető, elgondolkodtató példákat. A Délvidékről, Szerbiából, Móricz Árpád tiszteletes (Bácskossuthfalva), Sagmeister Ernő (Nagy-Sagmeister Pince, Magyarkanizsa), valamint Dujmovics László (Vindulo Borászat, Temerin) és Bóni László (Dibonis, Szabadka) borai is egyre népszerűbbek az anyaországban. A horvátországi Drávaszögben Kollár Lajos (Kollár Pincészet, Csúza), Gerstmájer Mihály (Gerstmájer Pince, Vörösmart) és Pinkert Zoltán (Pinkert Pincészet, Csúza) érdemelnek figyelmet.  Szlovénia ismert muravidéki magyar borászai Rozsmán István (Rozsmán Borház, lendva) és Cuk Lajos (Cuk Borház, Lendva, Lendvahegy). 

Geönczeöl Attila – a Felvidékről

Geönzeöl Attila párkányi borász az ottani történelmi magyar borvidékek jó ismerője, ráadásul izgalmas borok készítője. Mint mondja „Tudni kell, hogy Szlovákia déli, magyarlakta területén találhatók a legalkalmasabb dombok, dűlők a szőlőtermesztésre.” A szlovákiai éttermek, akárcsak romániai, vagy szerbiai társaik, többnyire vonakodnak az ottani minőségi boroktól, pedig akad arra jó magyar borász, s nem is egy! A magyar borkultúrát meghatározó Budapesthez közel fekvő felvidéki borászatok erőteljes fejlődésen mentek át az elmúlt évtizedben. „Az Alsó-Garammente-Muzsla-Kürt tengely a Felvidék legjobb adottságú szőlőtermő területeit köti össze.” - áll a Geönceöl Pince honlapján, így aztán az sem véletlen, hogy éppen ebben a régióban rendezik kilencedik éve a felvidéki magyar borászat legnagyobb borfesztiválját, a Kürti Borfesztivált. A bővülő létszámú szlovákiai magyar borászközösség legelismertebbjei: Bott Frigyes (Bott Pincészet, Őrsújfalu), Mátyás András (Mátyás Pincészet, Kisújfalu), a kürti borfesztivál megálmodói, Kasnyik Tamás és Kasnyik Gábor (Kasnyik Pincészet, Kürt), Sütő Zsolt (Strekov1075, Kürt), Drozdik József (Drozdik Pincészet, Párkány), Karkó János (Vintop Karkó, Búcs), Csernus Károly (Csernus Pincészet, Ipolynyék), Nagy Géza (Georgina Pincészet, Gúta) és Geönczeöl Attila (Geönczeöl Pince, Garamkövesd). 

Appendix

„Most még egyforma a szőlőfürt mindenütt ezen a darab földön, ahol szőlő terem. De majd ha borrá érik a szőlő, majd ha pincébe zárva megismerkedik a fogság gyötrelmeivel és forrongó szenvedélyeivel, majd ha felolvadnak benne a könnyek és sóhajtások, amelyek a kapálgatásnál körülvették, akkor tudjuk meg, hogy mi a különbség bor és bor között.” (Krúdy, 1929)

  ( A cikket a Határontúli Borászok november 4-i, Vígadóbeli találkozója alkalmából a HVG Gasztro&Utazás őszi külön kiadványából vettük át.)