"Ott van a szégyen, amiért sok fiatalt hoztam be a szervezetbe" – itt járt a volt szkinhedvezér
A gyűlöletcsoportokhoz legtöbbször nem azért csatlakoznak a fiatalok, mert utálják a migránsokat, a feketéket, a zsidókat, hanem mert tartozni akarnak valahová – véli Christian Picciolini, aki korábban szkinhedvezérként volt ismert, ma pedig az ilyen csoportokból kilépőknek segít. Hogy csatlakozott tiniként a rasszista szervezetekhez? Miért hagyta el ezeket? Mit szól a menekültellenes magyar plakátkampányhoz? Budapesti előadásán jártunk.
Korábban Amerika első számú szkinhedcsoportjának tagja, majd vezetője volt, ma békeaktivista, aki a világot járja előadásaival, igyekszik jóra fordítani az emberekben rejlő haragot és gyűlöletet. Története jó példa arra, hogy még a legreménytelenebb romok helyén is épülhet valami csodálatos. Picciolini az amerikai nagykövetség és a Hősök Tere Kezdeményezés meghívására érkezett Budapestre.
Az ELTE Kazinczy utcai aulájában várakozunk. Sokan kíváncsiak Christianre, tele van a terem: főleg külföldi hallgatókkal, de magyarok is vannak bőven. Már a köszöntők előtt megjelenik Picciolini. Kopaszodó, mackós alkat, kedves szomszédnak inkább tűnik, mintsem volt szkinhedvezérnek. Nézelődik, mosolyog, a nyilvános beszéd láthatóan már a kisujjában van, még akkor is, ha most már egészen másról kell meggyőzni a hallgatóságot, mint a 30 évvel ezelőtti chicagói fiatalokat.
Szülei olasz bevándorlók, akik az amerikai álom reményében hagyták ott hazájukat. „Ekkor találkoztam először az előítéletekkel – kezdi Christian – a szüleim nem beszélték jól a nyelvet, kicsit másképp is néztek ki, és nem igazán tudtak beilleszkedni. Engem is csúfoltak a társaim, kicsi voltam, olasz vezetéknevem volt, de bármit felhasználtak ellenem, hogy bántani tudjanak. Ugyanolyan bizonytalan voltam, mint ők.”
Valahová tartozni
Szeretett sportolni és csajozni, mint mondja, viszonylag normális gyerek volt, csak rettentően magányos. „A szüleim egy kis üzletet nyitottak, hetente hét napon át akár 14 órára is eltűntek. Akkor úgy hittem, nem törődnek velem, ma már tisztában vagyok vele, hogy a lehető legjobb feltételeket akarták megteremteni nekem.”
Christian szerint a gyűlöletcsoportok szinte soha nem a rasszizmus miatt vonzóak, ha valahová tartozni akar az ember, az sok mindent felülír.
„Egyik éjjel álltam egy sikátorban, épp elmerengtem az életemen, még egy füves cigire is rágyújtottam, amikor egy autó hangos robaja megtörte a csendet: egy fekete, 1969-es Pontiac Firebird csikorogva állt meg mellettem néhány centire. Olyan volt, mint egy filmjelenet. Az autó ajtaja kinyílt, és egy idősebb, borotvált fejű, fekete bakancsos férfi egyenesen felém tartott. Odahajolt hozzám, és halkan azt kérdezte: tudtad, hogy a kapitalisták és a zsidók pontosan ezt akarják? Hogy ezt tedd magaddal?"
Később kiderült, hogy ő Clark Martell, a Chicago Area Skinheads nevű szervezet vezetője. Nem tudtam, hogy néznek ki a szkinhedek, de rápillantottam, és olyan magabiztosság sugárzott belőle, hogy rögtön éreztem, olyan akarok lenni, mint ő. Ezeknek az embereknek valami olyanjuk volt, ami nekem akkoriban nagyon hiányzott: erejük.”
Picciolini képeket is hozott a budapesti előadására, a kivetítőn még egy dúsabb hajú fiatalkori énjét látjuk, aki akkortájt már komoly önbizalomhiánnyal küszködhetett.
„Két héttel később a piros biciklimmel tekertem hazafelé, mikor megállított három fekete tinédzser. Megütöttek, és ellopták a bringámat. Hirtelen minden, amit az idősebb szkinhedek mondtak – hogy a feketék és a mexikóiak ideköltöznek a környékre, és rabolni fognak, meg kábítószert árulni –, igaznak tűnt. Ez a kis banális incidens vezetett ahhoz, hogy meggyőződjek arról, amiben korábban kételkedtem. Soha nem láttam azelőtt bűncselekményt, nem láttam erőszakos feketéket, de tudtam, ezek az emberek, akik mondják, sokkal okosabbak, úgyhogy nem kérdeztem semmit. Mit akarnak a tinédzserek leginkább? Értelmet az életüknek. Célokat. Rátalálni, hogy kik is ők valójában. Családot. Azt, hogy valami olyat csináljanak, ami számít…”
Egy évvel azután, hogy Martell beszervezte Picciolinit, a szkinhedvezért néhány társával együtt erőszakos bűncselekmény miatt lecsukták. Betörték a városban lévő zsidó üzletek ablakait, két nappal később pedig betörtek egy volt szkinhedhez is, akit azelőtt egy fekete férfival láttak. Megütötték, megverték, a vérével pedig horogkeresztet festettek a falra.
„16 éves voltam, és a hatalomra éhes fiúból egyszerre vezetővé léptem elő. A korábban ártatlan fiú, aki meg akarta menteni a világot, most hirtelen el akarta pusztítani azt”
– emlékszik vissza Picciolini.
18 éves korában a már általa vezetett szkinhedmozgalom beolvadt egy nemzetközi szervezetbe, a Hammerskin Nationbe, amely Picciolini szerint a legfélelmetesebb, legerőszakosabb csoport a Földön. Ő pedig újabb és újabb fiatalokat akart beszervezni. Rájött, hogy a zenét hatékony propagandaeszközként használhatja. Megalakítja Amerika első neonáci szkinhedbandáját White American Youth (WAY) néven. Németországi koncertjükön csaknem négyezer európai fiatal vett rész. Christian azt akarta megmutatni nekik, hogy alszanak, de leginkább azt, hogy fel kell ébredniük.
Aztán jött a változás.
„Azért gyűlöltem másokat, mert magamat is gyűlöltem”
„Megismertem egy lányt, beleszerettem. Ő nem volt a mozgalom tagja, amikor vele voltam, félretettem ezt az egészet. Gyerekünk is született – és amikor először a karjaimban tartottam őt, hirtelen újra előjött bennem az az ártatlanság, amelyet 14 éves koromban éreztem utoljára. A kétség magja mindig is ott volt a fejem egy hátsó zugában. Azért gyűlöltem másokat, mert magamat is gyűlöltem. Ez volt a kezdet.
Nem akarom, hogy bárki azt higgye, hogy elalvás előtt még Hitlert istenítem, reggel felkelve pedig már mindenkit szeretek, ez nem így működik. Hosszú folyamat volt, míg megérett bennem.”
Christian a racionális érvek ellenére mégsem hagyta ott a mozgalmat: „El kellett tartanom a családomat, és úgy döntöttem, hogy fehér hatalmat hirdető lemezboltot nyitok. Tudtam, hogy nem akarok többé erőszakos lenni, és nem akarok többé toborozni sem. Németországból, Angliából importáltam a lemezeket, és olyannyira jól ment, hogy a bevételeim 75 százaléka onnan származott.”
De mivel jó vállalkozó akart lenni, úgy gondolta, „nem csak a testvéreitől veszi el a pénzt, hanem az ellenségeitől is”: hiphopot, punk rockot, heavy metalt is tett a polcokra. A vásárlók pedig beszélgetni kezdtek vele, feketék, zsidók, vagy akár melegek is. Eleinte kényelmetlenül érezte magát, de egyre többször és többször jöttek vissza.
„Jött egy fekete tinédzser, akinek rákban haldoklott az anyja. Fájdalmat éreztem, a nagymamám is rákban halt meg. Később bejött egy meleg házaspár is az örökbefogadott gyerekükkel, és rájöttem, ugyanolyan szeretetet éreznek iránta, mint én az én gyermekem iránt. Elkezdtem emberként tekinteni rájuk. Azok, akiktől a legkevésbé érdemeltem volna meg, újra és újra visszajöttek, és kötődni kezdtem hozzájuk.”
Lassan rájött, hogy csak úgy lehet gyűlölni valakit, ha nem ismerjük, ha nem tudjuk, hogy ugyanolyan problémákkal küzd, mint mi.
Végül be kellett zárnia a boltot. Közben otthagyta a mozgalmat, de a felesége és a gyereke elhagyta, mert nem időben lépett ki. „Elvesztettem mindent. Öt évvel azután, hogy eldobtam az ideológiát, még mindig nyomorultnak éreztem magam. Öngyilkos akartam lenni, nem volt semmi, amit adhattam volna a világnak. Az egyik barátom mondta, ha így folytatod, meg fogsz halni. Azt mondta, dolgozik egy cégnél, az IBM-nél, én is megpróbálhatnám. Azt kérdeztem tőle, hé, megőrültél? Tele vagyok tetoválásokkal, hat középiskolába jártam, náci múltam van, és még számítógépem sincs! De megírtam az első önéletrajzomat, (igen, hazudtam az első önéletrajzomban), behívtak az interjúra, és megkaptam az állást.”
Találkozás a fekete őrrel, akit korábban megvert
A világ összes helye közül Picciolinit abba a gimnáziumba küldték, ahonnan kétszer is kirúgták, ott kellett iskolai gépeket installálnia. Rettegett. Tudta, hogy ha valaki felismeri, minden, amit addig elért, ott véget ér.
„A munkám első napján találkoztam azzal a fekete, biztonsági őr férfivel, akivel egyszer összeverekedtem. Egy szót sem tudtam mondani, de tudtam, hogy valamit tennem kell. Odamentem hozzá, megkocogtattam a vállát. A mindig mosolygós, barátságos idős ember most félelmében hátralépett. Annyit tudtam mondani, hogy sajnálom. Kezet ráztunk, megöleltük egymást, talán még sírtunk is, nem emlékszem jól. Megígértette velem, hogy másoknak is elmondom a történetemet, és beszélek arról, hogyan változott meg az életem. Nem azért, hogy verhessem a mellkasomat, hanem hogy megmutassam, milyen könnyű egy ideológia áldozatául esni, ha az ember fiatal és magányos.”
Picciolini az élete első 22 évét azzal töltötte, hogy gyűlöletmagokat ültessen el minél több emberben: most 22 éve annak szenteli az életét, hogy kigyomlálja ezeket a magokat. Megkérdeztük arról, hogy mit bánt meg abból az időszakból a leginkább. Elgondolkodik, hümmög kicsit, majd gyorsan válaszol: „Azt, hogy korábban nem voltam eléggé okos ahhoz, hogy egy másik úton járjak – mondja –, és a másik… ott van a szégyen, amiért sok fiatalt hoztam be a szervezetbe. Ez csak az egóm táplálására szolgált, nem azért hogy segítsek bárkin is."
Christian 2010-ben megalapította a Life After Hate nevű szervezetet, mely segít az embereknek kilépni a gyűlöletcsoportokból. Hiszen létezik csoport alkoholistáknak, drogosoknak, de korábbi rasszistáknak nem.
„Nem mondjuk meg, hogy mit csináljanak, mi csak beszélgetünk arról, hogy mi hiányzik az életükből. Sokakkal beszéltem már, akik kijöttek. Amikor megkérdezem, miért csatlakoztak, nem azt mondják, hogy mert utálom a migránsokat, a feketéket, a zsidókat, hanem azt, hogy tartozni akartam valahová. A legnagyobb fegyver, amivel felvehetjük a harcot a rasszizmussal szemben, hogy lehetőségeket kínálunk a fiataloknak, mert annak hiánya egy alternatív útra kényszeríti az embereket.”
Kérdezzük Picciolinitől, mi a helyzet manapság a gyerekeivel, milyen volt a reakciójuk apjuk történetére, és az abból született könyvre, a Romantikus Erőszakra.
„Elég idősek hozzá, hogy elolvashassák. Mindig is beszéltem nekik a múltamról, és az emberi különbözőségek elfogadásáról, mert nem akartam, hogy úgy nőjenek fel, ahogy én, és tudtam, hogy hallani fognak róla, mert elég híres lett ez az egész. Azt akartam, hogy tőlem tudják először. Remek, jószívű fiatalemberek. Szerintem nem voltak dühösek rám. Igazából azt hiszem, nagyon büszkék. Nem menő bevallani, hogy büszke vagy apádra, de szerintem ők azok. Én is rájuk, iszonyúan.”
Oroszok a virtuális térben
A segítő kampányhoz tartozó ExitUSA oldalon bizalmas üzeneteket küldhetnek Piccioliniék számára a rasszisták, hogy segítséget kérjenek. Picciolini arról is beszélt, hogy 30 éve kialakult a vezetés nélküli ellenállás koncepciója, mely arra biztatta a szkinhedeket, hogy ne legyenek kopaszok, járjanak egyetemre, vegyenek fel szép ruhákat: egyszóval legyenek olyanok, mint mindenki más. Mindenki számára legyenek megnyerőek: „Akkoriban még nem volt internet, azonban mára sokkal egyszerűbbé vált az információszerzés is.
Tele van a világháló álhírekkel, propagandaanyagokkal. Ami korábban a föld alatt zajlott, most a felszínre került, amit régen szkinhednek, rasszistának hívtunk, azt most szélsőjobboldalinak nevezzük."
Nem olyan rég egy 17 éves lány szülei fordultak Christianhez. A lány 6 hónapja ismerkedett egy 23 éves férfivel a neten, ez idő alatt neonáci videókat tett fel a YouTube-ra. Több hónapos kutakodás után Picciolini rájött, hogy a radikalizáció terén új jelenség bukkant fel: „több ezer közösségi médiaprofilt hoztak létre orosz hekkerek, hogy azok hamis információkkal szolgáljanak a fiatalok számára. Ezután a chaten folytatódik a játék – közelebbi viszonyba kerülnek velük, ráveszik őket, hogy meztelen képeket küldjenek magukról, később pedig ezzel zsarolják őket. Kiderült, hogy a 23 éves srác valójában egy 38 éves moszkvai védelmi minisztériumi munkatársat takar, aki egy időben több lánnyal is ugyanezt csinálta.
„Félek, mert a vezető hatalmak, a politikusok is hasonló taktikákakat használnak, hogy megosszanak minket, hogy egymás ellen fordítsák az embereket. De mi azért vagyunk itt, mert valami jobban hiszünk: az emberben”
– magyarázza Picciolini.
Lapunknak arról is beszélt, hogy épp az előadás napján hallott a magyar menekültellenes plakátkampányról. „Aggasztónak találom, mert ez komoly veszélyeket jelenthet. Magyarország identitása attól még nem veszne el, ha más emberek is élnének itt. Elfogadóbbnak kell lennünk. A párbeszéd és a megértés hiánya könnyen megosztottsághoz vezet. Meg kell ismernünk egymást. Egyedül ez állítja meg a gyűlöletet.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
