Az biztos, hogy Lewis Hamilton nagyon komolyan veszi a rajongóit. 1996-ban, amikor 11 éves volt, az F1 akkori fenegyereke, Eddie Irvine nem volt hajlandó közös fotót készíteni vele. Attól a pillanattól kezdve tudta, ha egyszer neki is lesznek rajongói, soha nem tesz ilyet velük. Ők talán ezért sem értették, hogy nyár közepén miért hagyta mégis cserben őket. A Brit Nagydíj előtt Hamilton volt ugyanis az egyetlen versenyző, aki kihagyta a leginkább szurkolóbarát eseményt, a londoni utcai F1-bemutatót. Nyilván ő lett volna a legnagyobb attrakció, de inkább elment két napra vakációzni Míkonoszra. A rajongók csalódottsága szerencsére csak két napig tartott, mert aztán úgy megnyerte a Brit Nagydíjat, hogy mindenki elfelejtett haragudni rá. Lewis Hamilton ekkor már nem csak a Silverstone-i győzelemre készült, hanem arra, hogy megnyerje a negyedik világbajnoki címét. A hétvégén, Mexikóban megtette.

AFP / Ronaldo Schemidt

Az összefüggéseket utólag könnyű belemagyarázni a döntésekbe, de ebből a néhány epizódból is kiderül, mennyire bonyolult kapcsolati háromszögben van Hamilton a rajongókkal, a Forma–1-gyel és a saját álmaival, ambícióival.

Azt a Forma–1 és a nézők is nehezen fogadják el, hogy Lewis Hamilton nem szereti, ha megmondják neki, mit hogyan csináljon. Pedig Hamilton számára ez az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy a saját elvárásaihoz alakítsa az életét.

AFP / Pedro Pardo

A maga módján

Kevés Forma-1-es versenyzőnek olyan rikítóan nyilvánvaló a személyisége, mint Lewis Hamiltonnak, és kevesen rázzák le magukról olyan makacssággal az F1-es közeg íratlan együttélési szabályait, mint ő. Mint ahogyan kevesen mondhatják el azt is, hogy ez az önazonosság mennyire kifizetődő. Amikor 2012 végén az erős világbajnoki pedigrével rendelkező McLarent otthagyta a még csak a jövőt tervezgető Mercedes kedvéért, az egész paddockot sokkolta a döntése. Öt évvel és három egyéni világbajnoki címmel később már nehéz vitatkozni vele.

AFP /HOch Zwei

A beskatulyázás lepereg róla. Ha arrogáns arcát mutatja, rögtön kiderül, hogy milyen alázatos tud lenni, ha sebezhetőnek tűnik, rögtön bebizonyítja, hogy érinthetetlen. A mostani mezőnyből tulajdonképpen ő áll a legközelebb ahhoz, hogy megtestesítse a régi idők bajnokainak sztereotípiáját, a pezsgővel átitatott csillogást, az irigylésre méltó dekadens túlzásokat, miközben a jelenlegi rajtrácsról talán senkinek nem sikerült olyan hatékonyan megszólítania a jövőt, mint neki.

A közösségi médiás jelenléte egészen lenyűgöző: az Instagramon 3,4 millió, a Twitteren 2,8 millió követője van – ez már a popsztárstátusz. És rögtön, ahogy bedőlnénk a partiarcimázsnak a Bahamákról, Los Angelesből vagy Londonból érkező, Kanye Westtel, Rihannával, Palvin Barbarával és Neymarral feltuningolt bulifotók láttán, kiderült, hogy Lewis Hamilton tulajdonképpen egy introvertált alkat, aki a legszívesebben a kutyáival, Roscoe-val és Cocóval tölti az idejét. Nem könnyű kiigazodni rajta.

AFP / Hoch Zwei

Miért olyan nehéz szeretni?

Megkérdőjelezhetetlenül az övé a szupersztár státusz a Forma–1-ben, de a honfitársai már nem tudnak ennyire rajongani érte: tisztelik, büszkék rá, de mintha nehezükre esne szeretni.

A 2017-es szezon nemcsak azért lehet különleges fontosságú, mert ez volt Hamilton eddigi legjobb éve és legnagyszerűbb világbajnoki címe, hanem azért is, mert volt benne néhány epizód, amely talán szerethetőbbé tette. Néhánynak a számokhoz, néhánynak a gesztusokhoz van köze.

Ez volt például az az év, amikor túlszárnyalta Ayrton Senna pole-rekordját, és ezzel ő lett az edzéselsőségek csúcstartója. És mivel Senna az örök bálványa, a rekorddöntés érzelmi töltete még nagyobb súllyal nehezedett a pillanatra – érthető, hogy az F1 marketingeseit is inspirálta, és még az időmérő edzés hevében megajándékozták Senna sisakjával, a nézőket pedig az elérzékenyülő bajnok képével.

Ugyancsak ez volt az az év, amikor Hamilton meglépte azt, amit az öldöklő csatákhoz szokott bajnokoktól nem várnánk: a Magyar Nagydíjon visszaengedte maga elé a csapattársát, Valtteri Bottast, akitől nem sokkal korábban kapott ötkörnyi esélyt, hogy végrehajtson egy előzést. Nem sikerült előznie, és Hamilton inkább a sportszerűséget választotta néhány extra pont helyett.

Sorra dönti a rekordokat, nyomja el a kétkedők hangját, teszi le az asztalra a kifogástalan teljesítményt, mégis a Forma–1-ben még mindig van valami távolságtartás vele szemben. Leginkább azért, mert nem hajlandó illeszkedni a sikeres autóversenyzőről kialakult keretekhez, amelyeket valamiért még mindig az ötvenes évek kedélyes európai – fehér – playboyáról mintáznak, és aki például biztosan nem jelentkezne be a Snapchaten egy nyuszifüllel a sajtótájékoztató alatt, mint tavaly Hamilton Szuzukában. (Nem tudjuk elítélni érte, a sajtótájékoztatók néha tényleg méltatlanul unalmasak.)

Lewis Hamilton – a bőrszínének, származásának, a sorból kilógók eltökéltségének és makacsságának a csomagjával – egy, az F1-es közegben szokatlan kultúrát is behozott. Sokan ebből a kultúrából nem látnak többet, mint vakítóan csillogó fülbevalóját vagy szemérmetlenül vastag aranynyakláncát, mások már ideveszik a zenei próbálkozásait, a divat iránti érzékenységét, és az egyre élénkebb politikai véleménynyilvánításait – kevesen tudnak olyan lelkesedéssel beszélni a találkozásukról Nelson Mandelával, mint ő. Megint mások a Forma–1-en kívüli életét arra használják, hogy megkérdőjelezzék a versenyzés iránti elkötelezettségét. Alóluk most nyilvánvalóan kihúzott jó pár érvet.

Egy kívülálló elszántsága

A szurkolói imádják a nyersességét, a hitelességét, a nagy szívét, és a küzdést, amellyel négy világbajnoki címig jutott. Azt, hogy nemcsak a versenyeken kísérhették végig, hanem egy rázós önismereti úton is.

És így a szezon vége felé talán még azt is megbocsátják neki, hogy az elmúlt időszakban rendszert csinált abból, hogy minden helyszínen azzal hízelegjen a szurkolóknak, hogy ők a legjobbak – nyilván Mexikóban is elsütötte ugyanazt, amit korábban Austinban és Szuzukában – érezhetően vissza akar adni valamit abból, amit kap.

AFP / ROnaldo Schemidt

Ha viszont a Forma–1 még mindig nagyon homogén, fehér férfiak uralta világát vesszük, Lewis Hamilton még sokáig a kivétel marad, pedig az élete legalább annyira bővelkedik mesés elemekben, és legalább annyira központi szála az akadályok legyőzése, mint mondjuk Nigel Mansellnek, akik a mai napig imádnak a brit szurkolók. Egy szürke kisvárosból, Stevenage-ből származik, apai nagyszülei grenadai bevándorlók, szülei elváltak, önkormányzati lakásban nőtt fel, az apja halálra dolgozta magát, hogy finanszírozza a fia hobbiját – igazi népmesei háttér a négy vb-címhez. Mégis, míg a britek a hasonló népmesei háttérrel rendelkező Mansellt teljes mellszélességgel a magukénak érzik, addig Hamiltonra nagyon nehezen gondolnak úgy, hogy „a mi Lewisunk”.

Aligha véletlen, hogy a Mexikói Nagydíj utáni köszönő videójában a Jég veled! című filmet idézte fel: az F1-ben nagyjából ugyanolyan sokkoló volt a megérkezése az édesapja oldalán, mint a filmben a jamaicai bobcsapat felbukkanása a téli olimpián.

Minthogy Hamilton az egyetlen versenyző a Forma–1 történetében, akinek a teljesítménye mellett – hol közvetve, hol közvetlenül – a bőrszíne is téma volt, érthető, hogy gyakran bezárkózással védi magát. Ha mégis megnyílik, kiderül, hogy tud spontán, kedves, nagylelkű és esendő is lenni. Igazán kár, hogy ezt a szabadságot nem, vagy nagyon ritkán kapja meg attól a közegtől, amelyiknek már negyedszer lett a legjobbja.