2018. január 1-je mérföldkő lesz a szóda történetében Magyarországon: ekkortól már nem lehet kapni visszaváltható, csak eldobható szódapatront. Az eldobható patron pedig jóval drágább lesz, egy liter szóda önköltségi ára 100 forintra ugrik, ami gyakorlatilag az otthoni szódásszifonok lassú halálát jelenti majd: nem lesz már értelme a szifonokkal szórakozni, hiszen az előrepalackozott szódát vagy az ásványvizet fajlagosan olcsóbban lehet majd megvenni.

Ezzel pedig előbb-utóbb el fog tűnni a szódásszifon az életünkből.

De mit adott nekünk a szódásszifon?

Mit is veszítünk ezzel?

Újabb stációjához érkezett a végtelen rendszerváltás?

Legelőször is egyre értelmezhetetlenebb lesz az a kifejezés, hogy szódásszifon szemüveg – olvasóink jelentős része valószínűleg nem is tudja, hogy ez a kifejezés a nagyon erős szemüveglencsékre a klasszikus szódásszifon aljának homorú mélyedéséből jön.

Az az élmény is csak az emlékekben marad meg, ahogy a patron a kiáramló szén-dioxid miatt lehűlt, ráfagyott a levegő párája, és ezt a gyerekek finoman megnyalták – az már egyéni szerencse kérdése volt, hogy az odaragadt-odafagyott nyelv mennyire sérült. De az az egyedülálló érzés ki fog veszni, nem pótolja egy műanyag palack nyaldosása sem.

És akkor nem is beszéltünk a hangokról, ahogy a patronból a szifonba áramló szén-dioxid bugyborékolt, a patronból valamennyi gáz kiszökött a levegőbe (volt rengeteg gond a tömítésekkel, a szén-dioxid java nem a szifonba, hanem a levegőbe távozott, akkor még egy patront bele kellett tenni), aztán rázni kellett a szifont, hogy összekeveredjen a víz a szén-dioxiddal. Voltak különböző technikák, koreográfiák a rázásra, a lakótelepi vagány csávóknak különösen vadító megoldásaik voltak.

És persze technikája volt a szikvíz kiengedésének: az első használat előtt egy löket ment a mosogatóba, nehogy túlságosan kispricceljen, és a felrázásra használat előtt minden alkalommal szükség volt. Mert ha nem, a nem elég szén-dioxid-dús víz a palackban maradt, és onnan azt kiönteni kész kínszenvedés volt a szifon anatómiája okán.

A magyar filmművészet is megemlékezik a szifonról: Szomjas (!) György Könnyű testi sértés című klasszikusában Andorai Péter, az Eperjes Károly-féle karakter ellenlábasa, a lakótelepek halkszavú Don Juanja olyan átéléssel csinál szódát – ami amúgy ugyanolyan státusszimbólum-pótcselekvés keverék volt, mint ma az okostelefonok percenkénti lecsekkolása –, ami örökre emlékezetes marad.

Tímár Péter Csapd le csacsijában is emlékezetes szerepet kapott a szifon.

Ne feledkezzük el a Kádár-kori külváros életét feldolgozó 78-as körzet című televíziós sorozatról – a fergeteges Schütz Ila–Sztankay István-párosról – sem (06:10-nél már emlegetik is a szódát).

Végül, de nem utolsó sorban, ott a Nagy Feró vezette Bikini Hová lett? című lemezéről a Ki csinál szódát című örökbecsű, mely ugyancsak fontos szimbóluma a szóda korabeli értelmezésének.

A szifon nélküli magyar élet szegényesebb és eseménytelenebb lesz, bamba palackos ásványvizek bámulnak majd vissza ránk a konyhából, miközben a nyelvünk sóvárogna egy kis fagyott patron után.