Orbán elszólása is segíthetett kiskaput találni a Pride-rendezéshez, de Karácsonyék nagy jogcsatákra készülhetnek
Egy jogi kiskaput kihasználva bízhat a főváros abban, hogy rendőrségi engedély nélkül is megrendezhetik szabályosan a Pride-ot.
A kitartás és az akaraterő diadala – ez lehetne a mottója George Weah politikai és sportkarrierjének. Ahogy a libériai futballtehetség eljutott Európa elit klubjaiba, és Afrika egyetlen FIFA-aranylabdás játékosává vált, hazája elnökválasztásának megnyerésével úgy ért most a hatalom csúcsára. Méghozzá éppen egy profi labdarúgó pályafutásának megfelelő idővel az után, hogy a politika színpadára lépett. Az USA-ból visszatelepített egykori rabszolgák által 1847-ben alapított Libériában csak King George-nak nevezett, hősként tisztelt Weah harmadszori nekifutásra nyert az elnökválasztáson.
Az 1966-ban született Weah Monrovia egyik nyomornegyedében gyerekeskedett, a nagymamája nevelte fel. Szülei azért küldték a fővárosba, mert az ország délkeleti részén, ahol laktak, még a monroviai bádogvárosokbelinél is rosszabb volt az élet. Weah a vele egykorú társai példáját követve focizni kezdett, amit idővel annyira komolyan vett, és annyi idejét lekötötte, hogy az utolsó évben kibukott a középiskolából. Több libériai csapatnál töltött éveket, majd az élete gyökeresen megváltozott, amikor 21 évesen felfigyelt rá Arsene Wenger, az AS Monaco akkori trénere. Briliáns volt, de félszeg, viszont gyorsan alkalmazkodott az európai futballhoz. „A legnagyobb változáson ment át, amit játékosnál valaha láttam. Hatalmas vágya volt, hogy sztár legyen” – emlékezett vissza később az angol Arsenal mai francia edzője.
Később a francia Paris Saint-Germain, az olasz AC Milan, illetve az angol Chelsea és a Manchester City csapatában is játszott, volt francia és olasz bajnok. A párizsi klubbal az 1994–1995-ös Bajnokok Ligájában az elődöntőig jutott, a kiírás gólkirálya is lett, és csatárként több emlékezetes gólt szerzett. Már a Milan játékosa volt, amikor 1995-ben elnyerte az aranylabdát és a FIFA legjobb játékosa címet is. Később az évszázad legjobb afrikai játékosává választották, 2004-ben pedig a brazil legenda, Pelé a világ 125 legjobbja közé sorolta a FIFA alapításának centenáriumán.
A dúsgazdag futballsztárok életét élte, luxusautók és ingatlanok büszke tulajdonosaként, de nem felejtette el polgárháború dúlta hazáját, gyakran a saját zsebéből fizette ki a pénzhiánnyal küszködő libériai válogatott külföldi útiköltségeit. Szenvedélyes énekesként, ismert afrikai zenészekkel több dal létrehozásában is közreműködött, hogy felhívja a figyelmet az afrikai háborúkra és az Ebola-vírusra, amelynek még a létezését is sokfelé tagadták a fekete kontinensen. Mielőtt 2003-ban szögre akasztotta stoplis cipőjét, az UNICEF nagyköveteként humanitárius ügyeket karolt fel.
Senki nem gondolta, hogy a New Yorkban, közelebbről Brooklynban, jamaicai családban felnőtt feleségével és három gyermekükkel a floridai otthonába visszavonult Weah egyszer csak a politikára adja a fejét. Talán azért tette, mert Nelson Mandela egykori dél-afrikai elnök egy találkozójukon Afrika büszkeségének nevezte őt, vagy mert még többet akart tenni a hányatott sorsú libériai gyermekekért. 2005-ben saját pártot alapított, de népszerűsége nem volt elegendő az elnökválasztás megnyerésére a Harvardon végzett Ellen Johnson-Sirleaffel szemben, aki Afrika első női államfője lett. Weah azonban nem adta fel, 2007-ben leérettségizett, majd négy évvel később a floridai DeVry Egyetemen üzleti tudományokból diplomát szerzett. A 2011-es választáson alelnökjelöltként megint elbukott, de 2014-ben learatta első politikai sikerét, amikor a fővárost is magában foglaló tartomány szenátorává választották. A szeszélyesnek tartott, az iszlám hitet is megjárva újra protestáns Weah politikai tapasztalata még mindig nem sok. Ennek ellenére, még ha vitatott is, ügyes húzása, hogy alelnökének a háborús bűnök miatt 50 évre ítélt Charles Taylor egykori libériai hadúr és elnök volt feleségét választotta.
