szerző:
Csatlós Hanna

A cím nem túlzás: a nemrég nálunk is bemutatott sorozat alapjául szolgáló Patrick Melrose-könyvek szerzőjének szó szerint az élete múlt az íráson. Az angol felső-középosztály egyik ünnepelt írója, egykoron súlyos heroinista Edward St Aubyn kötött egy szerződést magával, vagyis még inkább a saját apja által elkövetett szexuális erőszak óta őt sanyargató démonnal: ha nem sikerül befejeznie és publikálnia a regényét, akkor öngyilkos lesz. Életben maradt.

Magyarul is megjelent az ötkötetes regénysorozat, a Patrick Melrose-könyvek első három része (Nincs baj, Van baj, Van remény címeken egy könyvben), majd ősz végén érkezik a folytatás, a másik két kisregény is (Létszükséglet, Végül) ugyancsak egy könyvbe fűzve. Ezek a regények Angliában 1992 és 2011 között jelentek meg, de a magyar olvasók ingerküszöbét várhatóan csak most érik el, hogy a hazai HBO-n már bemutatták a könyvek alapján készült briliáns minisorozatot Benedict Cumberbatch főszereplésével.

Benedict Cumberbatch, a Patrick Melrose főszereplője
©

Cumberbatch a londoni Barbican Színházban nyújtott Hamlet-alakítása mellett valószínűleg élete másik legnagyobb színészi teljesítményét hajtotta végre azzal, hogy a gyerekkorában az apja által megerőszakolt, később drogfüggővé vált Patrick Melrose bőrébe bújhatott. A színész a súlyosan traumatizált, a saját társadalmi osztályával szemben pedig végtelenül cinikus Melrose szerepében olyat alkotott, amivel biztosan be fogja zsebelni a legfontosabb televíziós díjakat, de most nem azért írjuk ezt a cikket, hogy Cumberbatchot méltassuk, bár nyilván megérdemelné. Ez a cikk Patrick Melrose karakterének megalkotójáról, a szerző Edward St Aubynről szól.

Teddy a házban

Bár Melrose az író alteregója, és Aubyn öt kisregénye vállaltan életrajzi ihletésű, és bár a főbb motívumok – a szadista apa, a vérfertőzés, az eszelős drogtrip New Yorkban –, és bizonyos szereplők, helyszínek megegyeznek a valósággal, ő mégsem szívesen tekint önéletrajzi írásokként a könyveire. Legelsősorban nem önvallomásoknak, hanem saját jogán művészeti alkotásoknak szánta a regényeket, noha Patrick Melrose történetét úgy tette magáévá az író, ahogy a szervezet mondjuk, a heroinból kioldott morfint: Melrose végérvényesen és szervesen Aubyn részévé vált.

Edward St Aubyn
©

Az egész azzal – a későbbieket figyelembe véve hátrányos helyzettel – kezdődött, hogy Edward St Aubyn 1960-ban beleszületett egy felső-középosztálybeli családba, egy vagyonos amerikai anya és egy arrogáns, sznob, orvos apa fiaként. Bár nem kimondottan arisztokrata származású – a St Aubyn család baroneti, azaz köznemesi rangot 1671-ben kapott –, az írónak a mai napig bejárása van a legfelsőbb körökbe. St Aubyn például a keresztapja lett Diana néhai hercegnő unokaöccsének, Earl Spencer fiának. Skót nagyapja a windsori herceg (korábban VIII. Eduárd király) oldalán harcolt a második világháborúban. Szegről-végről pedig rokona volt Dmitrij Pavlovics nagyherceg is, aki II. Miklós cár unokatestvéreként valamint a Raszputyin elleni merénylet egyik résztvevőjeként vonult be a történelembe. Anyai ágról Aubyn (baráti körökben csak Teddy) jelentős vagyont, néhány millió dollárt örökölt nagyanyjától, Lela Emerytől, akinek a családja sertészsír- és ingatlanbizniszből szedte meg magát egykoron, és akinek a hátrahagyott pénzét rekordidőn belül sikerült a család Teddyjének elherdálnia – erre majd később visszatérünk.

Edward St Aubynnek két tinédzserkorú gyereke van, elvált, jelenleg London legelegánsabb negyedében, a Notting Hillen lakik, a kora-viktoriánus fehér házak egyikében négy emeletet birtokol. Eddig kilenc könyve jelent meg, négynek már semmi köze Patrick Melrose-hoz, egy regényéért, a Létszükségletért pedig Man Booker-díjra jelölték 2006-ban.

Jelenleg is tagja London legrégebbi klubjának, a White’s-nak. Erről annyit érdemes tudni, hogy ide nem fogadnak csak úgy be akármilyen jöttment pénzeszsákot; ahhoz, hogy az ember felkerüljön a leendő tagok hosszú várólistájára (állítólag a listán már a kis György herceg neve is szerepel), az illetőnek jó családból kell származnia, és olyan egyetemen kell diplomát szereznie, mint mondjuk az Oxford. Az éves tagdíj 85 ezer font (310 millió forint), és a White’s a több száz éves fennállása alatt sem volt képes fejet hajtani az emancipáció előtt, azaz nők még mindig nem tehetik be ide a lábukat. A „nőügy” miatt lépett ki néhány éve David Cameron korábbi brit miniszterelnök, de Vilmos herceg valamint Károly herceg továbbra is tagja a klubnak.

„Elképzelhetetlen, hogy pont az anyám nem tudott róla”

Aubynnek már azelőtt párnázott helye volt az urizáló, kizárólag fontos emberekből álló társasági összejöveteleken, hogy híres író vált volna belőle. Ám egészen addig, amíg nem publikálta első könyveit, semmi érdemlegeset nem tett le az asztalra. Igazán kegyetlen irónia a sors részéről, hogy éppen gyerekkori traumájának köszönheti jelenlegi karrierjét és már nemcsak ismertségét, hanem elismertségét is.

©

A Nincs baj című kötetben a kis Patrick Melrose-t a család franciaországi birtokán először ötéves korában molesztálja az apja, ám a valóságban még ennél is fiatalabb, mindössze három és fél éves volt a kis Teddy Aubyn, amikor Roger St Aubyn először neki esett. Az író által a New Yorkernek vagy a Telegraphnak adott interjúkból kiderül, hogy a meghiúsult zongoristakarrierje miatt folyamatosan frusztrált apa, a mindenki által roppant intelligensnek, de egyúttal egy kellemetlen, szarkasztikus embernek leírt Roger St Aubyn a saját gyerekét éveken át büntette szexuális és másfajta erőszakkal. Roger fél évtizedig tartó terrorjának a fiatal Edward – mivel senki más védelmére nem számíthatott – nyolc éves korában vetett véget, a lelkileg és testileg addigra teljesen tönkretett fiú össze tudta szedni annyira a bátorságát, hogy nemet mondjon apja agresszív közeledésére, és ezzel végleg leszerelje a szörnyeteget. Erre így emlékszik vissza az író:

az egy Dávid és Góliát pillanat volt. Úgy gondoltam, talán meg fog ölni, de képtelen voltam megint… meg kellett állítanom őt.

A most 58 éves férfi úgy látja, hogy az azóta meghalt apja semmibe vette a más társadalmi rétegekből származó embereket, elitista tudata pedig egyszerűen felhatalmazta őt a szadizmusára, ez hatott ki a családon belüli erőszakra is. „Kambodzsában vagy Kínában jó munkát végzett volna” – utal az apja zsarnoki jellemére.

Az író ugyanakkor úgy gondolja – ahogy ezt egyébként a könyvek és a sorozat is sejtetik –, hogy az anyjának, Lornának is nagy felelőssége volt abban, hogy fiúként a saját apja áldozata lett. A vérfertőzésről az anya valamilyen oknál fogva – például esetleg azért, mert maga is meg volt félemlítve vagy őt is megerőszakolták – egyszerűen nem vett tudomást. „Három hetente váltogattuk a dadusainkat, mert egyikőjük sem bírta tovább elviselni a házon belüli hangulatot. Mégis egyetlen dada, egy bátor francia nő, kicsit tovább húzta, mint a többiek. Amikor a Nincs baj megjelent Franciaországban, ez a nő írt nekem egy levelet, melyben így fogalmazott: »bűnösnek éreztem magam egész életemben, mert hallottalak téged üvölteni a folyosó végén, és tudtam, hogy valami sokkal, de sokkal rosszabb történt veled, mint egy sima büntetés, de csak 19 éves voltam, és meg voltam rémülve az apádtól…« Úgyhogy sajnálom – mondja ki ítéletét az egyik interjúban Aubyn –, de ha ez a nő tudta az igazságot, akkor elképzelhetetlen, hogy pont az anyám nem tudott róla”.

Heroin, kokain, Camus és Beckett

Ilyen gyerekkor után nem meglepő, hogy a fiatal Aubyn drogokkal próbálta meg csillapítani fájdalmát. A londoni Westminster bentlakásos középiskolában szokott rá a kokainra és a heroinra 16 éves korában, és mielőtt beadta volna a jelentkezését Oxfordba, két évet húzott le főleg párizsi és New York-i hotelekben konstans drogtúladagolásban.

©

A drogtripeknek kifejezetten kedvezett az a fordulat, hogy Aubynnek 18-19 éves kora környékén az ölébe hullott a nagyanyja milliós öröksége, amelyet sikerült is felélnie. Saját bevallása szerint heti ötezer dollárt költött drogokra, miközben többek között a Central Parkra néző The Pierre luxushotelben lőtte magát. Miután elfogyott a pénze, a vagyonos barátok, rokonok segítették ki: elmondása szerint minden második vagy harmadik héten ott csilingelt a bankszámláján valamelyik ismerősének a segélycsomagként megküldött harmincezer fontja.

A kábítószerekről az egyetemi évei alatt sem tudott lejönni. Bár Londonban és Oxfordban is volt egy-egy lakása, lehetőség szerint kevés időt töltött az egyetemen és úgy általában Angliában, mivel New York alkalmasabb terepnek tűnt a drogozáshoz. Éveken át be volt lőve, de ez a környezetében különösebben senkit sem izgatott.

Mikor egyszer elmondta az egyik professzorának, hogy heroinista, a nagytudású ember azt merte tanácsolni Aubynnek, hogy vegyen egy televíziót, mert az segít relaxálni.

A New York-i szállodában az éjjeliszekrény fiókjában különböző drogokat tárolt, ezekből a tablettákból általában ébredés után bevett hármat anélkül, hogy megnézte volna, milyen kombinációkat juttat a szervezetébe. Folyamatosan öngyilkos gondolatok gyötörték, tudathasadásos delíriumba kerülve gyakran hallott hangokat, hallucinált, és helyzetén nem sokat segített – talán inkább csak rontott –, hogy néhány tiszta pillanatában Thomas Mannt, Beckettet, Albert Camus-t és Franz Kafkát olvasott.

„Portyázás a kimondhatatlanság területére”

Aubyn egyszer azzal az eltökélt szándékkal adagolta túl a heroint a fecskendőjében, hogy véget vet az életének. Öngyilkossági kísérlete azonban végül csak próbálkozás maradt, mert hamarabb elájult, minthogy az összes drog a szervezetébe jutott volna.

Másfél nappal később ébredt fel a hotelszobájában, vénájában a tűvel.

Nem sokkal ezután az eset után, mindent vagy semmit alapon, igen nagyszabású – úgyis mondhatnánk, hogy kockázatos – elhatározásra jutott: vagy ír egy jó regényt, amelyet befejez és publikál vagy legközelebb nem fogja elhibázni, és tényleg megöli magát. Az akkoriban már versekkel író, mellesleg diszlexiás Aubyn halálosan komolyan vette a saját magával megkötött paktumot, miután rájött, hogy egészen addig kizárólag szégyenletes teljesítményeket produkált, egész életében semmire sem lehetett büszke.

Apja 1985-ben halt meg, fia 1988-ban használt utoljára heroint. Aubyn ezekben az években kezdett el pszichoanalízisre járni, és az, hogy életben maradt, kétségkívül az évekig tartó terápiának és a mellé segítségül szegődő barátoknak – például a könyvben Johnny Hallként emlegetett Oliver Jamesnek –  is köszönhető, de akkori lelkiállapotát tekintve valószínűleg tényleg megölte volna magát, ha kudarcot vall az írásban.

Nem volt azonban könnyű nekikezdeni egy trauma irodalmi nyelven való megfogalmazásának, Aubyn az első hetek után fel is adta egy évre az egészet. Meglátása szerint a nyolcvanas években kevesen és ritkán beszéltek nyíltan a szexuális erőszakról, a vérfertőzésről meg pláne, maga Aubyn is úgy gondolta, hogy az incesztus az ókori görögök óta nem volt igazán téma az irodalomban. Mint fogalmazott az egyik interjújában: nem arra volt szüksége, hogy az írás által az őt ért traumát felszínre hozza, hiszen az oly annyira a felszínen dolgozott benne éveken át, hogy már az első pszichoanalízisen azonnal mindent elmondott a terapeutájának. Neki inkább azzal volt problémája, hogy miként fogalmazza meg a megfogalmazhatatlant. „Úgy gondoltam, hogy lehetetlen, nem tudom elmondani a történetet”.

Így aztán meglehetősen nagy tortúraként, időnként önsanyargatásként élte meg a regényírás folyamatát (akár 40-50 alkalommal is átírta a legépelt oldalakat), ami teljesen érthető, hiszen először próbált meg a lehető leghitelesebben beszámolni egy olyan dologról, amiről addig soha, senkinek nem beszélt.

Írás közben viszont érdekes és egyúttal kínzó felfedezésre jutott. Rájött, hogy a saját nyelve, a hétköznapi szinten is előszeretettel használt ironikus közlésmódja akadályozza meg őt az őszinte kitárulkozásban. Barátok beszámolója és saját bevallása szerint is jellemző volt Aubynre a gúnyos, cinikus kifejezésmód, amit valójában sokszor csak arra használt, hogy bizonyos dolgokat ne kelljen a nevén nevezni. Nem véletlen, hogy alteregójának, Melrose-nak is ez okozza a legnagyobb problémát. A Van reményben erre többször utal is: „Kétségbeesetten próbál elmenekülni az önmaga ellen forduló irónia elől, és kimondani, amit valójában gondol, csakhogy valójában arra gondol, amit csakis az irónia képes átadni”.

Mindazonáltal Aubynt – ahogy Melrose-t is – az irónia, más egyéb rossz tulajdonságokkal együtt, a saját apjára emlékeztette. Ahogy a könyvekben Melrose, ő is észrevette magán apja gyűlölt közönyösségének, sznobizmusának jeleit: „Apja emléke úgy vonzotta őt az önkéntelen utánzás szakadéka felé, mint egy alvajárót. Gúny, sznobizmus, kegyetlenség és árulás.”

Meg kellett tehát találnia a módját annak, hogy az írás a T. S. Eliot által is megfogalmazott funkcióval bírjon: artikulálja az artikulálhatatlannak hitt dolgokat. A költő sorát – az írás „portyázás a kimondhatatlanság területére” – Aubyn azóta is a mottójaként használja, hiszen a könyvei bizonyítják, hogy a módszer működik. Aubyn az írás által megtalálta a kulcsot a kimondhatatlanhoz: a fenti sorok elárulják, hogy legmélyebb traumája valójában a rettegés volt, félt, hogy olyanná válik, mint a saját apja.

Első két könyvét 1992-ben publikálta, a harmadik kötetet 1994-ben. Aubyn csak a harmadik regény megjelenése után – párhuzamosan a könyvben történtekkel – vállalta fel a nyilvánosság előtt a múltját, a szexuális zaklatást, ekkor beszélt először egy interjúban a könyvek valóságalapjáról.

Az írás ekkor már bizonyíthatóan elkezdte kifejteni jótékony hatását, de a teljes gyógyulás csak évekkel később következett be, amikor újra felvette Patrick Melrose történetének fonalát. A Létszükséglet 2006-ban, a Végül 2011-ben jelent meg. Ezek a regények már szinte párhuzamosan futnak Aubyn akkori életével, sőt az utolsó könyv – amely egyetlen napot, Melrose anyja temetésének napját meséli el – valójában egy új élet kezdetét is jelenti az író számára. Mint Aubyn maga is megvallja később, a Végül hozta el számára a felszabadítást, zárta le végleg a szenvedését.

Emlékszem, sírtam, amikor írtam a könyvet. Nem hisztérikusan, hanem megkönnyebbülésemben. Mert rájöttem, hogy amit el kellett mondanom, azt elmondtam.

 

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!