Ahol a kokaincsempészet helyettesíti a diákhitelt
Egy igazi nagymenő oknyomozó újságírót, Mariana van Zellert kísérhetjük el az alvilág sötét bugyraiba a tavalyi év egyik legjobb dokumentumfilm-sorozatában. Bejutunk egy fentanillaborba, a Sinaloa-kartell bunkerébe és egy, a határon fegyvert csempésző anya kocsijába is. A bűn kereskedői című sorozat többhónapos előkészületet igényelt, hogy a stáb biztosan életben maradjon a forgatások végére.
Hátborzongató, feszes ritmusú sorozatot készített a National Geographic: a február 26-ától Magyarországon is látható, nyolcrészes A bűn kereskedői (Trafficked) a feketepiac különböző termékeinek – drogoknak, fegyvereknek, hamis pénznek – az alvilági útvonalait, szállítóit, előállítóit, áldozatait mutatja be. A sorozatban egészen meghökkentő közelségből figyelhetjük meg azt a párhuzamos dimenziót, amelynek láthatatlan zsinórjait a biztonságosnak gondolt világunk mögött nagyon súlyos figurák mozgatják.
Mariana van Zeller portugál származású, Peabody- és DuPont-díjas oknyomozó riporter vezet le minket a felszín alá, hogy megértsük, miért lett például Lima a dollárhamisítás fellegvára, vagy, hogy miként lehetséges, hogy 2019-ben Mexikóban több mint 35 ezer embert gyilkoltak meg automata fegyverekkel, miközben az egész országban csupán egyetlenegy fegyverbolt működik. A bűn kereskedőiben az újságíró csempészekkel tárgyal, és bűnszervezetek főnökeivel, bérgyilkosokkal interjúzik elhagyatott épületekben vagy épp a nyílt tengeren.
A sorozat nagyjából minden résztvevője az életével játszik, amikor bekapcsolják a kamerát. A filmes stáb ugyanúgy, mint a csempészútvonalakat leleplező informátorok, hiszen a bűnszervezetekben általában halál jár azért, ha valakinek eljár a szája. „Informa fi dead” – ahogy a jamaicai alvilági kultúra mondja.
Így a legtöbb megszólaló inkognitóban, maszk viselésével és a hangja eltorzításával vállalja csak a szereplést, de ez nem vesz el az élményből: az illegális piac működését rendszerszinten próbálja megértetni velünk a sorozat a résztvevők indítékaitól kezdve, a titkos laborok feltárásán át az állami szintű korrupcióig.
Az egyik legerősebb epizód a fegyverkereskedelemről szól. A Mexikóba érkező fegyverek 70 százaléka az Egyesült Államokból jön feketén, naponta körülbelül kétezer AK-47-est vagy AR-15-ös típusú puskákat csempésznek át a világ egyik legforgalmasabb határátkelőjén, méghozzá gyakran nők, mert ők kevésbé tűnnek gyanúsnak. A bűn kereskedői szépen megmutatja azt a körforgást,
ahogy a Mariana van Zeller Los Angeles-i otthonától néhány kilométerrel arrébb megindulnak az amerikai boltokban megvásárolt, vagy a megvesztegetett hatósági emberektől beszerzett fegyverek Mexikóba, ott az egymással háborúzó drogkartellek markába jutnak, majd azok az ártatlan civilek, áldozatok rokonai, akik félnek attól, hogy maguk is a mexikói tömegsírok valamelyikében végzik, elindulnak menekültként oda, ahonnan a fegyverek jönnek, az Egyesült Államokba.
Mariana van Zeller követi az iron rivert (vagyis a fegyvercsempészet útvonalát), és régi kapcsolatait kihasználva bejut a Sinaloa-kartellbe, a világ talán legveszélyesebb bűnszervezetébe, melynek a rettegett drogbáró, El Chapo volt a feje egészen addig, amíg 2016-ban végleg le nem csukták. Találkozik bérgyilkosokkal, akik megvallják neki, hogy milyen volt először embert ölni, és azokkal a nőkkel is, akik kétségbeesve kutatják a gyerekük holttestét a sivatagban.
Ahol az illegális az egyetlen út
A riporter több mint 15 éve foglalkozik oknyomozó újságírással. A 2001. szeptember 11-ei eseményeket New Yorkból közvetítette egy portugál televízió számára, ekkor jött rá, hogy oknyomozással szeretne foglalkozni. Egy évvel később már Szíriában volt, beiratkozott a damaszkuszi egyetemre arab szakra, hogy szabadúszóként a kezdődő iraki háborúról tudósíthasson. „Szőnyegeket adtam el, hogy tudjak venni egy kicsi videokamerát, és az iraki-szíriai határra mentem a későbbi férjemmel. Akkoriban még csak a barátom volt, vele filmeztünk, és sok időt töltöttünk a szíriai dzsihádistákkal, akik átmentek Irakba harcolni az amerikaiak ellen. Azokkal az emberekkel forgattunk, akikről tudtuk, hogy akkoriban ellenségnek számítottak” – mesél Mariana van Zeller a kezdetekről a hvg.hu-nak.
Mint mondja, megtanult közös nevezőre jutni a dzsihádistákkal, és bármilyen nehéz is elfogadni, szerinte „több minden köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt.” A Szíriában tapasztaltak az empatikus készségét fejlesztették, és figyelme egyre inkább azokra a perifériára szorult emberekre irányult, akiket a társadalmak ellenségként könyvelnek el: az illegális világ szereplőire.
„Ők ugyanúgy anyák, apák, lányai, fiai valakiknek, vannak álmaik és vágyaik. Úgy gondolom, hogy végső soron a boldogság elérése a célunk az életben, és néha ez a boldogság nekünk könnyebben jön, mert egy adott helyre, adott országba, adott lehetőségek közé születtünk, míg másnak nehezebb elérni, és bizonyos dolgokat meg kell érte tennie. Sok mindent nem tartok megbocsáthatónak, de sok esetben egyszerűen a lehetőségek hiánya vesz rá téged arra, hogy elvedd mások életét. Ezt látom újra és újra.”
Az empátiának köszönhetően epizódról epizódra megnyílnak neki azok is, akiknek sok ember vére szárad a lelkén, de az, hogy megértéssel viszonyul a bekokainozott sicarióhoz, nem jelenti egyben azt is, hogy ne tehetne fel kemény kérdéseket.
Szerinte van a bűnözésnek egy fajtája, amit, ha tolerálni nem is, de meg lehet érteni. „Ez az, amikor hiányoznak az egyéb lehetőségek. Mint például a perui hátizsákos kokaincsempészek esetében. Tinédzserek hátizsákkal túrázva szállítják a kokaint Peru távoli völgyében, és mikor megkérdeztem az egyikőjüket, hogy miért vállalja ezt a hihetetlenül veszélyes munkát, azt válaszolta: nézd, én egy szegény családban nőttem fel, de főiskolára akarok járni.
Ekkor tudatosult bennem, hogy az egyetlen módja, hogy legyen elég pénzed a főiskolára, ha ezt a munkát csinálod. Sok helyen hasonló a helyzet. Van, hogy a feketepiac maga a gazdaság. Nincs más. Perunak egy adott részén a kokacserje-termesztés és a csempészet a gazdaság. A mexikói Sinaloa államban a drogkereskedelemmel ugyanez a helyzet.
Ugyanakkor a másik oldalon vannak olyan példák is, amelyeket sokkal nehezebb elfogadni. Amikor az izraeli telefonos csalók dollármilliókat csinálnak mások tragédiáiból, és miattuk a világ minden szegletében szenvednek emberek, ezt a fajta bűncselekményt például sokkal nehezebb átérezni.”
Dicsekedni még a bérgyilkos is szeret
A február 26-án induló sorozatban a különféle bűnözők megmutatnak néhány trükköt is, amellyel túljárnak a hatóságok eszén. A titok nyitja általában, hogy a soklépcsős rendszerek egyes elemei legálisnak tűnnek, és akár a „szemünk előtt” zajlanak, így kevésbé adnak okot a gyanakvásra. A pénzhamisítók például bárki számára elérhető, limai nyomdákban gyártják a „pénzt”, a telefonos csalók sokszor call centerek alkalmazottai – derül ki a sorozatból.
A kérdés azonban, ami végig ott motoszkál bennünk, az, hogy mégis miért kockáztatják ezek az emberek az életüket azzal, hogy felfedik működésüket a világnak?
Mariana van Zeller szerint a válasz a pszichológiában keresendő. „Minden igenre ezer és ezer elutasítást kapunk. Ha valaki mégis belemegy, hogy nyilatkozzon, az részben az ego miatt van. Nekik ez egy lehetőség, hogy eldicsekedjenek valamivel, amiben ők nagyon jók, és néha még a családjuk sem tudja, hogy mivel foglalkoznak. Másrészt van a büntetlenségnek egy szintje, amelyen ők képesek működni, néha egészen nyíltan csinálják a dolgaikat anélkül, hogy elkapnák őket. Ezért nem látják problematikusnak, hogy egy olyan nemzetközileg elismert névnek, mint a National Geographic nyilatkozzanak. Harmadrészt arról is szó lehet, hogy ilyenkor megadatik az esély ezeknek az embereknek, hogy elmondják a történetüket. Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy őket rossz fiúknak tartják. Mi pedig lehetőséget adunk nekik, hogy meséljenek magukról, hogy megértessék másokkal azt, amit művelnek.”
A sorozatot a leleplezés izgalma és a folyamatos veszélyhelyzetek tartják mozgásban, a nem egyszer izzasztó helyzetbe kerülő újságíró pedig épp annyira főszereplő, mint maguk a megszólalók.
Volt néhány kevésbé komfortos szituáció a forgatás során. Ilyen volt az a pillanat, amikor Jamaicán a csalók egyik főnökével interjúztam, és azt mondta a kamerák előtt, hogy azon gondolkodott, hogy kiraboljon minket, és elvegye tőlünk a felszerelésünket, de végül szimpatikusnak talált. Az eléggé kényelmetlen helyzet volt. Ahogy az is, amikor egy illegális kokainlaborban filmeztünk, és szóltak nekünk, hogy a helyiek kiszúrtak minket és elindultak utánunk. Nagyon gyorsan el kellett menekülnünk.
Mariana van Zellert a riportok végén a családja, a férje, a kisfia és az édesapja várják otthon, és hangsúlyozza, hogy minden lehetséges óvintézkedést megtesznek azért, hogy minden egyes alkalommal épségben haza is érjen.
Mint mondja, hosszú hónapokig készülnek az egyes forgatásokra, tréningezik magukat, hogy az ellenséges környezetben miként viselkedjenek. „A stábból mindannyiunknak sok év tapasztalata van ezen a területen” – teszi hozzá, ám szakmai titokra hivatkozva nem árulja el, hogy milyen konkrét biztonsági intézkedéseket alkalmaznak. „Vannak vészkijáratra tervek és minden el van rendezve, hogy a rizikót minimalizáljuk. Nyilván, egy sztori sem ér annyit, hogy az életedbe kerüljön. Ha azt gondolnám, hogy meghalhatok ebben, akkor nem csinálnám. Nyilvánvalóan szeretek élni, és nagyon szeretem a családom. Tisztában vagyok a munkám kockázataival, de nem fogom abbahagyni, mert azt gondolom, hogy hihetetlenül fontos, amit csinálok.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
