Robbanásokat hallani a katari Dohában, beindult az iráni válaszcsapás
Az amerikai média korábban közölte, hogy Irán az Egyesült Államok katari bázisát készül megtámadni.
Nosztalgiavonatozás, ahol csak a headliner a felesleges – Calvin Harris megugráltatta a portengerben a Szigetet, játszott klasszikus slágereket, mellétette a legjobb dropjait, majd kattogtatott egyet goára. De hogy pont ő miért kellett a színpadra, az magyarázatra szorul.
Szombat este egyszerre élhettem újra a tízes és a húszas éveim elejét is: a skót Calvin Harris bulija ugyanis röviden összefoglalva abból állt, hogy az előadó tűpontosan 21:30-kor megjelent a színpadra feltolt DJ-pult mögött, majd felváltva játszotta legnagyobb slágereit és olyan mixeket, dropokat, amelyeket bármelyik EDM-bulin meghallgathatunk.
A koncert legelején megfogalmazódott bennem ezredszerre is a kérdés, hogy ugyan mi a fene értelme van azoknak a koncerteknek, amelyek annyiból állnak, hogy valaki áll a színpadon és gombokat nyomkod, de az, amit Harris összenyomkodott, úgy tudott magával ragadni velem együtt mindenkit, hogy öt perccel később már abszolúte nem érdekelt, hogy csak benyomott egy Spotify-listát, és azt tolja, vagy tényleg csinál is valamit odafent.
Kora tizenévesnek azért éreztem magam, mert amikor egymás után csendült fel a We Found Love, az Outside, az I Need Your Love, a Summer, sőt, még a Bounce is befigyelt, akkor az ember nem tud nem felülni a nosztalgiavonatra, és végigugrálni a számok újramixelt verzióját. Legyünk őszinték: ezek piszkosul jó zenék voltak tíz évvel ezelőtt, és piszkosul sokat buliztunk rájuk, miért ne tennénk meg újra? Főleg úgy, hogy a klasszikusok között azért megjelentek olyan „újdonságok” is, mint a Dua Lipával közös One Kiss (ami mellé külön jópofa geg volt a szám idejére Liverpool-vörösre színezett színpad).
Calvin Harrisnek annyira sikerült a 2010-es évek retrósítása, hogy már azon gondolkoztam koncert közben, hogy egyáltalán nem volnék meglepve, ha egyszercsak bejátszaná Avicii vagy David Guetta valamelyik ezeréves mixét. Majd mégis sikerült meglepődnöm, amikor a koncert végéhez közelítve valóban megtette: először Avicii: I Could Be The One című nyári limonádéslágere került elő (vagyis nem mondjuk egy olyan klasszikus, mint a Levels, vagy a Wake Me Up, amelyekre ugráltatni ugyan lehetett volna, de a hangzásuk egy cseppet sem passzolt Harrishez), majd az Avicii-tribute néhány perce után az LMFAO: Sexy and I Know It alapjára úsztatott fel egy zseniális dropot.
És pont ezek miatt éltem újra a húszas éveim elejét is: az egyetemi EDM-bulik legjobb korszakát idézte, ahogy Harris – amúgy végtelen kreativitással és érzékkel, a bajom csak az, hogy valószínűleg nem a színpadon keverte ezeket élesben – a régi számai mellé olyan pusztító hangulatot hozott össze, hogy a közönséget az őrületbe hajszolta vele.
A skót DJ koncertjén nem volt teltház, sőt még a tömegben is lehetett mozogni, a gond itt a Sziget idei igazi össz-színpados sztárfellépőjével, a porral volt. Calvin Harrist nem lehetett azzal vádolni, hogy olyan fenemód sokszor interakcióba lépett volna közönségével – kirobbanthatatlan volt a pultja mögül, tőle teljesen felesleges még David Guetta táncait is várni – azonban amikor ugrálásra szólította fel az embereket, akkor a tömeg miatt amúgy is brutálisan felkavarodó por egyszerűen belepett mindent és mindenkit, mélyen beterítve a bőrünk mellett a tüdőnket is. Soha nem volt még fesztivál, ahol a por miatt fulladoztam volna, azonban a 2022-es Szigeten a nagyszínpad előtt állva ehhez elég volt 15 perc is.
Mindent összevetve Calvin Harris elképesztően nagy bulit csinált, egy dolog nem teljesen világos csak: hogy ő miért kellett hozzá. Míg a klasszikus slágereiben van egy stílusa, most pont ezeket cserélte hatalmas basszusú, de teljesen átlagos, ámbár jól bulizható dropokra, így viszont a koncertje nagy részéből pont az veszett ki, amiért kíváncsi voltam rá. Ezt a bulit szinte bármelyik DJ össze tudta volna hozni, annak, hogy pont Harris állt a pult mögött csupán egyetlen értelme volt: az, hogy tízezrek csődültek oda a nevére, és ennyien egyszerre bulizni még akkor is csodás dolog, ha ötpercenként köpöm ki a tüdőm taknyos darabkáit az iszonyatos por miatt.
Voltak persze fájó hiányai is a bulinak: a legnagyobb slágerek közül kimaradt a Feels és a We’ll Be Coming Back is, de mindkettő érthető: egyszerűen egyik sem fért bele abba a hangzásvilágba, amit Harris a Szigetre összerakott (bár az utóbbi talán bepaszírozható lett volna). Ugyanakkor a jóból is megárt a sok: egy ilyen pörgős tempójú EDM-bulit – amiben ráadásul alig-alig enged a DJ levezetést – nagyon nehéz másfél órára úgy elhúzni, hogy ne legyen benne alibizés is. Na, ezt Harris sem úszta meg: nagyjából egy óra után, amikor a legnagyobb számai és az Avicii-től, LMFAO-tól összelopkodott alapra összerakott mixei is elfogytak, akkor jött a kötelező (levezetésnek szánt?) goába átcsapó végtelen kattogás. Amivel egy baj van: hogy dögunalmas és az utolsó tíz perc már megszakítás nélkül erről szólt – számomra közben arról, hogy a mellettem arccal előre barátnője nyakából leboruló lányt valahogy próbáljuk összeszedni a kattogók talpai alól.
Harris pörgése azonban ráfért a Sziget nagyszínpada előtt állókra, ugyanis az előtte fellépő Lewis Capaldi koncertjei jellemzően nem arról szólnak, hogy őrületesen nagy bulit rakna össze. Ha valaki nem rajong Capaldiért, akkor a koncertjéből annyit lát, mint amennyit én is: hogy eszméletlen nagy hangja van és a lassú, szakítós szomorú számait a tömeg remekül tudja énekelni. Itt nincs tombolás, csak melankólia, egészen addig, míg Capaldi le nem rakja a gitárját, és ki nem megy jópofizni a közönséghez: elkér egy mobilt, tol egy szelfit, beszól az elsősorban unatkozóknak, hogy ugye ti már Calvin Harrisért vagytok itt.
A kisebb színpadokat járva kikerülhetetlen volt a Szigetre érkezésünkkor kezdő Besh O Drom, amivel – azon túl, hogy ők is hozták az abszolút kötelezőt – csak egyetlen baj volt: a Szigeten a nagyszínpadot leszámítva jószerivel képtelenség olyan hangzást összerakni egy koncerthez, ami teljesen ki tudja zárni a többi színpadról ömlő zajorkánt. A Besh O Dromot pedig szinte agyonvágta a FreeDomeból harsogó Lola Marsh koncert. Ugyanezt szenvedték néhány órával később a Ferenczi Bora nélkül felálló Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák is: csináltak egy jó bulit, amiben végig hallatszott Beabadoobee.
Az amerikai média korábban közölte, hogy Irán az Egyesült Államok katari bázisát készül megtámadni.
Bár a támadás meglepte a világot, voltak jól látható előjelei annak, hogy mire készül az Egyesült Államok.
Az elnökkel egyszer az irodájában, egyszer pedig Lengyelországban próbáltak végezni.
Új idegenrendészeti eljárás indul.
Orbán korábban azt mondta, ez tüdőn lőné a gazdaságot.
Fizikai és mentális megterhelésre figyelmeztetnek.
Július elején újabb hullámra lehet számítani.