Szombat este egyszerre élhettem újra a tízes és a húszas éveim elejét is: a skót Calvin Harris bulija ugyanis röviden összefoglalva abból állt, hogy az előadó tűpontosan 21:30-kor megjelent a színpadra feltolt DJ-pult mögött, majd felváltva játszotta legnagyobb slágereit és olyan mixeket, dropokat, amelyeket bármelyik EDM-bulin meghallgathatunk.

A koncert legelején megfogalmazódott bennem ezredszerre is a kérdés, hogy ugyan mi a fene értelme van azoknak a koncerteknek, amelyek annyiból állnak, hogy valaki áll a színpadon és gombokat nyomkod, de az, amit Harris összenyomkodott, úgy tudott magával ragadni velem együtt mindenkit, hogy öt perccel később már abszolúte nem érdekelt, hogy csak benyomott egy Spotify-listát, és azt tolja, vagy tényleg csinál is valamit odafent.

Kora tizenévesnek azért éreztem magam, mert amikor egymás után csendült fel a We Found Love, az Outside, az I Need Your Love, a Summer, sőt, még a Bounce is befigyelt, akkor az ember nem tud nem felülni a nosztalgiavonatra, és végigugrálni a számok újramixelt verzióját. Legyünk őszinték: ezek piszkosul jó zenék voltak tíz évvel ezelőtt, és piszkosul sokat buliztunk rájuk, miért ne tennénk meg újra? Főleg úgy, hogy a klasszikusok között azért megjelentek olyan „újdonságok” is, mint a Dua Lipával közös One Kiss (ami mellé külön jópofa geg volt a szám idejére Liverpool-vörösre színezett színpad).

Reviczky Zsolt

Calvin Harrisnek annyira sikerült a 2010-es évek retrósítása, hogy már azon gondolkoztam koncert közben, hogy egyáltalán nem volnék meglepve, ha egyszercsak bejátszaná Avicii vagy David Guetta valamelyik ezeréves mixét. Majd mégis sikerült meglepődnöm, amikor a koncert végéhez közelítve valóban megtette: először Avicii: I Could Be The One című nyári limonádéslágere került elő (vagyis nem mondjuk egy olyan klasszikus, mint a Levels, vagy a Wake Me Up, amelyekre ugráltatni ugyan lehetett volna, de a hangzásuk egy cseppet sem passzolt Harrishez), majd az Avicii-tribute néhány perce után az LMFAO: Sexy and I Know It alapjára úsztatott fel egy zseniális dropot.

És pont ezek miatt éltem újra a húszas éveim elejét is: az egyetemi EDM-bulik legjobb korszakát idézte, ahogy Harris – amúgy végtelen kreativitással és érzékkel, a bajom csak az, hogy valószínűleg nem a színpadon keverte ezeket élesben – a régi számai mellé olyan pusztító hangulatot hozott össze, hogy a közönséget az őrületbe hajszolta vele.

A skót DJ koncertjén nem volt teltház, sőt még a tömegben is lehetett mozogni, a gond itt a Sziget idei igazi össz-színpados sztárfellépőjével, a porral volt. Calvin Harrist nem lehetett azzal vádolni, hogy olyan fenemód sokszor interakcióba lépett volna közönségével – kirobbanthatatlan volt a pultja mögül, tőle teljesen felesleges még David Guetta táncait is várni – azonban amikor ugrálásra szólította fel az embereket, akkor a tömeg miatt amúgy is brutálisan felkavarodó por egyszerűen belepett mindent és mindenkit, mélyen beterítve a bőrünk mellett a tüdőnket is. Soha nem volt még fesztivál, ahol a por miatt fulladoztam volna, azonban a 2022-es Szigeten a nagyszínpad előtt állva ehhez elég volt 15 perc is.

Reviczky Zsolt

Mindent összevetve Calvin Harris elképesztően nagy bulit csinált, egy dolog nem teljesen világos csak: hogy ő miért kellett hozzá. Míg a klasszikus slágereiben van egy stílusa, most pont ezeket cserélte hatalmas basszusú, de teljesen átlagos, ámbár jól bulizható dropokra, így viszont a koncertje nagy részéből pont az veszett ki, amiért kíváncsi voltam rá. Ezt a bulit szinte bármelyik DJ össze tudta volna hozni, annak, hogy pont Harris állt a pult mögött csupán egyetlen értelme volt: az, hogy tízezrek csődültek oda a nevére, és ennyien egyszerre bulizni még akkor is csodás dolog, ha ötpercenként köpöm ki a tüdőm taknyos darabkáit az iszonyatos por miatt.

Voltak persze fájó hiányai is a bulinak: a legnagyobb slágerek közül kimaradt a Feels és a We’ll Be Coming Back is, de mindkettő érthető: egyszerűen egyik sem fért bele abba a hangzásvilágba, amit Harris a Szigetre összerakott (bár az utóbbi talán bepaszírozható lett volna). Ugyanakkor a jóból is megárt a sok: egy ilyen pörgős tempójú EDM-bulit – amiben ráadásul alig-alig enged a DJ levezetést – nagyon nehéz másfél órára úgy elhúzni, hogy ne legyen benne alibizés is. Na, ezt Harris sem úszta meg: nagyjából egy óra után, amikor a legnagyobb számai és az Avicii-től, LMFAO-tól összelopkodott alapra összerakott mixei is elfogytak, akkor jött a kötelező (levezetésnek szánt?) goába átcsapó végtelen kattogás. Amivel egy baj van: hogy dögunalmas és az utolsó tíz perc már megszakítás nélkül erről szólt – számomra közben arról, hogy a mellettem arccal előre barátnője nyakából leboruló lányt valahogy próbáljuk összeszedni a kattogók talpai alól.

Reviczky Zsolt

Harris pörgése azonban ráfért a Sziget nagyszínpada előtt állókra, ugyanis az előtte fellépő Lewis Capaldi koncertjei jellemzően nem arról szólnak, hogy őrületesen nagy bulit rakna össze. Ha valaki nem rajong Capaldiért, akkor a koncertjéből annyit lát, mint amennyit én is: hogy eszméletlen nagy hangja van és a lassú, szakítós szomorú számait a tömeg remekül tudja énekelni. Itt nincs tombolás, csak melankólia, egészen addig, míg Capaldi le nem rakja a gitárját, és ki nem megy jópofizni a közönséghez: elkér egy mobilt, tol egy szelfit, beszól az elsősorban unatkozóknak, hogy ugye ti már Calvin Harrisért vagytok itt.

A kisebb színpadokat járva kikerülhetetlen volt a Szigetre érkezésünkkor kezdő Besh O Drom, amivel – azon túl, hogy ők is hozták az abszolút kötelezőt – csak egyetlen baj volt: a Szigeten a nagyszínpadot leszámítva jószerivel képtelenség olyan hangzást összerakni egy koncerthez, ami teljesen ki tudja zárni a többi színpadról ömlő zajorkánt. A Besh O Dromot pedig szinte agyonvágta a FreeDomeból harsogó Lola Marsh koncert. Ugyanezt szenvedték néhány órával később a Ferenczi Bora nélkül felálló Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák is: csináltak egy jó bulit, amiben végig hallatszott Beabadoobee.