szerző:
Vándor Éva
Tetszett a cikk?
kultúra

Hasonlították már Fred Astaire-hez és Mihail Barisnyikovhoz, de mind inkább úgy tűnik, hogy Steven McRae-t csak önmagával lehet mérni. Olyan utat járt be, amely fájdalmasan és felemelően a sajátja. Három évvel ezelőtt, egy karriergyilkos sérülés után azt mérlegelte, hogy fog-e valaha még táncolni. McRae elképesztő fizikai és lelki erejének a bizonyítéka, hogy ma már ez nem kérdés.

A balettművész Steven McRae-t nagyon sok irányból érdemes bemutatni és megismerni, de annak, aki semmit sem tud róla, álljon itt elsőként egy felvétel, amelyen csárdást táncol. Igen, csárdást.

McRae hat évvel ezelőtt a Balett Világnapján adta elő ezt a különleges koreográfiát. Ezen a napon – november 2-án – a világ balett társulatai összejönnek, hogy a táncot ünnepeljék, és egyúttal beengedik a kamerákat a próbatermeikbe, ahol egész nap élőben lehet követni, ahogy a táncművészet legnagyobbjai dolgoznak. Ebből az apropóból lépünk kicsit közelebb a londoni Royal Ballet szólótáncosához, Steven McRae ugyanis nemcsak a szerepeivel, hanem a történeteivel, az üzeneteivel is szélesre tárja ennek a műfajnak a kapuit azzal, hogy a maga módján beengedi a nyilvánosságot az életébe és a munkájába. Az Instagramon több mint 200 ezren kíváncsiak az útra, amelyet táncművészként és apaként jár. Meg persze az elképesztő izmaira.

De hogy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, miből is gyúrták ezt a szuperhőst, lépjünk vissza három évet.

2019. október 16-án Steven McRae, a Royal Ballet szólótáncosa egy reccsenést hallott a lábában. A hang és persze a hozzá társuló fájdalom minden körülmények között ijesztő, de McRae mindezek tetejében a színpadon volt, és a Manon című balett egyik szólóját táncolta. A reccsenés azonnal véget vetett az előadásnak, és úgy tűnt, McRae karrierjének is. Elszakadt ugyanis az Achilles-ína, konkrétan nem tudott lábra állni, nemhogy táncolni. „Olyan volt, mintha egy kést szúrtak volna az Achillesembe” – mesélte később, és nem kell sok empátia, hogy odaképzeljük, azt a kést nemcsak a lábába, hanem a szívébe is szúrták.

„Ahol elpattant és felcsapódott a lábamban, úgy nézett ki, mintha valaki kiharapott volna egy darabot a harisnyámból” – idézte fel az érzést és a látványt a maga plasztikusságában. Egy ilyen mélypontról valóban szükség van valami szupererőre ahhoz, hogy az ember felálljon, sőt színpadra álljon. Aligha lesz spoiler, hogy Steven McRae ezt megcsinálta.

#anythingispossible, azaz #bármilehetséges – ezzel a hashtaggel zárja az Instagram-posztjait Steven McRae, és ennél jobban tényleg nehéz lenne a lényegére sűríteni azt, amit az élete és a művészete megtestesít.

Steven McRae Ausztráliában született 1985-ben, Sydney egyik külvárosában, ahol a balett nem számított tipikus foglakozásnak. Az apja autóversenyző és mérnök volt, drag versenyeken vett részt, és a kis Steven meglehetősen fogékony volt a benzinnel átitatott világra. De egyszer csak elé került a Royal Ballet egyik gálaelőadása, amelyet az apja rögzített VHS-re, itt látta a Manon utolsó pas de deux-jét.

Itt minden eldőlt, a balett beszippantotta. McRae 17 évesen megnyerte a Prix de Lausanne-t, és az ezzel járó ösztöndíjjal meg sem állt Londonig. Mint később mesélte, ez a győzelem a szó szoros értelmében megváltoztatta az életét, az ösztöndíj nélkül ugyanis a családjának esélye sem lett volna finanszírozni a táncos álmait.

2009 óta a londoni Royal Ballet szólótáncosa.

A balett és az autósport közötti metszéspontok a mai napig megmaradtak benne: a sebesség, a kockázat, a kiélezett figyelem a részletekre, az adrenalin áradása, amikor felgördül a függöny vagy elrajtol egy verseny. (Színes adalék: a jogosítványát csak az első gyereke születése után szerezte meg.)

A test határainak a feszegetése olyan hazárdjáték, amelyért a balett-táncosok hatalmas árat fizethetnek, és ha kritikus számban túllépik a határaikat, nemcsak a karrierjüket, hanem a testüket is beáldozzák. McRae több interjúban is visszatekintett arra a folyamatra, amely aztán az Achilles-szakadásban robbant rá három évvel ezelőtt. A sérülések végigkísérték a karrierjét, ő pedig rengetegszer lépett színpadra úgy, hogy ezeket a sérüléseket elnyomta.

2017-ben már egész komoly fájdalmai voltak az Achillesében, de épp akkor jött egy kihagyhatatlan lehetőség: a világhírű koreográfus, Twyla Tharp alkotott számára egy koreográfiát. „Nem fogom eldobni ezt a lehetőséget, csak azért mert fájdalmaim vannak” – mondta. És ezt még megúszta. Egy másik „kihagyhatatlan” lehetőség jött a karácsonyi Diótörő formájában, itt már járni alig tudott, de színpadra állt. Az orvosok ekkor kötelezték pihenésre. 2018 májusában megműtötték, a rehabilitáció után még végigcsinálta a Macskák című film forgatását, de ekkor a térdében sérült meg a porc. 2019 áprilisában ezt is meg kellett műteni, egy hónappal később megint hozzányúltak az Achilleséhez, az újabb rehabilitációt viszont újabb, makacs színpadra állni akarás követte. A Manonban már csak a második jelenetig jutott.

McRae rengeteget foglalkozott nemcsak a fizikai határátlépések egymásra halmozásával, hanem az oda vezető lelki és mentális motivációkkal és állapotokkal is.

A nagy reccsenés utáni rehabilitáció épp a járvány idejére esett. A profi táncosnak ismét meg kellett tanulnia járni, miközben otthon a szintén balett-táncos feleségével a három kicsi gyereküknek próbáltak gyerekkort biztosítani a karanténban. McRae az Instagramon őszintén és transzparensen dokumentálta ezt a folyamatot. A Zoomon zajló rehabilitáció és a távoktatás káosza közepette próbálta megőrizni a józan eszét, a helyzet pedig nemcsak a fizikai, hanem a mentális állapotát is kikezdte. Nyíltan beszélt arról, hogy az orvosi segítség mellett pszichológussal is dolgozott, hogy kezelje a sérülés által kiváltott dühöt és önbizalomvesztést. Ez utóbbi kritikus eleme volt a visszatérésnek: félve, önbizalomhiánnyal nem lehet sem magasra ugrani, sem biztonságban földet érni, nem is szólva arról, hogy adott esetben még egy partnert is el kell kapni vagy meg kell tartani.

„A testem szinte szó szerint szétesett, és az alapoktól kezdve kellett ismét összerakni – mondta egy interjúban. – Bármennyire próbáltam is optimista maradni, bármennyire kapaszkodtam is a remény apró sugaraiba, a realista énem azt fontolgatta, hogy vajon fogok-e valaha még táncolni.” A sérülés utáni felépülés kemény valóságában ebben a videóban engedte be a nyilvánosságot (figyelem, a videó elején a műtéti folyamatot egészen közelről lehet látni, egyeseknek felkavaró felvétel lehet).

Beszélt arról is, hogy Rafael Nadal vagy Andy Murray sérülés utáni visszatérése mekkora inspirációt jelentett neki. „Sírtam, amikor Nadal megnyerte a 21. Grand Slamjét januárban.”

Steven McRae 2021 októberében állt ismét színpadra a Rómeó és Júliában a régi partnere, Sarah Lamb oldalán. „Hogy ez volt-e a legnagyszerűbb előadásom? Aligha. De ez volt a legnagyobb teljesítményem” – mondta erről a valószerűtlen estéről.

A fizikai erőgyűjtést kísérő érzelmi hullámvasútról pedig mindent elárul ez a felvétel, amely 2021 júliusában készült a Rómeó és Júlia legelső próbáján. A felvételhez írt szövegből kiderül, hogy McRae nagyon sok szemszögből nézi a teret, amelyet egy táncos betölt. Itt például arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a néhány intim és őszinte pillanat nemcsak a sebezhetőséget mutatja meg, amellyel egy komoly sérülésből való visszatérés jár, hanem azt is, hogy mennyire fontos, hogy meglegyen a lehetősége az érzelmek felszabadulásának. És egyetlen mondatba többévnyi küzdelmet is képes belesűríteni, amikor azt írja: „Ebben a pillanatban világossá vált számomra, hogy noha az Achilesemmel járó trauma megpróbálta megutáltatni velem a táncot, valójában csak még nagyobbra értékelem ezt a rendkívüli művészeti formát.”

Noha saját maga nem mindig járt elő jó példával – lásd a húrok túlfeszítését, ha fájdalomról és sérülésekről van szó – McRae ma a jobb szó híján fenntartható balett táncosi karrier szószólója lett. Miközben a színpadi előadásai nemcsak tekintélyt parancsolnak, hanem el is varázsolják a nézőket, ő fontosnak tartja megmutatni, hogy mi zajlik a kulisszák mögött, a próba- és edzőtermekben, és a saját szakmáját is sürgeti, hogy vizsgálja meg, valóban jól van-e összerakva egy balett-táncos munkarendje. Egy tipikus munkanap – reggel balettóra, délután próba, este előadás – eleve komolyan megterheli a táncosok testét, de ez a tempó ráadásul szinte szünet nélkül meghatározza az évüket. „A táncosoknak az év csaknem 12 hónapjában csúcsformában kell lenniük. Egyetlen élsportoló sem próbál csúcsformában lenni 12 hónapon keresztül. Felkészülhetnek az olimpiára például, de aztán lazíthatnak néhány hétig. Mi egyik produkcióból megyünk a másikba” – érzékeltette az emberfeletti kihívásokat. Egy másik interjúban arról beszélt, hogy még ma is találkozik emberekkel, akik azt kérdezik, hogy mi az igazi, napközbeni munkája. „Nem értik meg, hogy ténylegesen egész nap edzened kell, hogy este színpadra tedd az előadást.”

Beszélt arról is, hogy megtapasztalta nemcsak a sérüléseket, hanem a kiégést és a kimerülést is, ezért is sürgeti, hogy a balett világa megtalálja az egyensúlyt a művészi teljesítmény és a művészek mentális és fizikai jóléte között.

McRae elismerte, hogy a saját határait ő sem tartotta tiszteletben. Mint mondja, nagyon érzékeny kötéltánc tudni, hogy mikor túl sok valami, és a sérülései előtt ő maga sem volt tudatában az energiadeficitnek, amellyel minden egyes alkalommal színpadra próbált állni – sokszor a józan ész ellenében is. A testével dolgozik, de meg kellett tanulni a testére hallgatni. A különbséget pedig meg is mutatta, így néz ki egy „klinikai értelemben kimerült” fiatal táncos és egy egészséges, boldog táncos, akit megvédenek az izmai. „Egyetlen teljesítmény, elismerés vagy cél sem éri meg, ha ennek eléréséhez az egészségedet kell kockáztatni” – figyelmeztette a fiatal kollégáit.

Felvállalja, hogy poszterfiúja egy univerzálisabb üzenetnek is. „Azt remélem, hogy a történetem a remény egyik sugara lehet. Szeretném, ha az emberek elhinnék, hogy néha beüt a krach, de meg tudjuk találni belőle a kiutat.”

És persze vallja azt is, hogy a tánc mindenkié, még akkor is, ha nem mindenki gondolja így. „Akár csinálod, akár nézed, a tánc képes életeket átalakítani.”

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!

Megnézem az ajánlatokat
Az élet földre kényszerít, de fel kell állni – 60 éves a táncművészet egyik csodája
Vándor Éva Kult

Az élet földre kényszerít, de fel kell állni – 60 éves a táncművészet egyik csodája

Fekete, meleg, zseniális és emberi – Alvin Ailey hatvan éve mutatta be azt, amit mindmáig a táncművészet egyik legnagyszerűbb és legnépszerűbb alkotásának mondanak. A Revelations varázsára 2020-ban mindennél jobban szükségünk van, Alvin Ailey társulatának a táncosai pedig ma is tudják, hogy nemcsak a hat évtizeddel ezelőtti mozdulatokat viszik tovább, hanem a darab történelmi jelentőségének a súlya is ott van rajtuk.

Mégis miért teszik ezt magukkal a balett-táncosok?
Vándor Éva Élet+Stílus

Mégis miért teszik ezt magukkal a balett-táncosok?

A minimum elvárás a százszázalékos teljesítmény – ezzel a hozzáállással kell minden alkalommal a balettrúdhoz állniuk a Magyar Táncművészeti Egyetem növendékeinek. A Szép, zárt világ című könyvön keresztül olyan életutakat ismerhetünk meg, amelyekbe nem nehéz valamiféle rendkívüliséget belelátni.

kultúra balett táncművészet Steven McRae Royal Ballet