Kilencvenegy éves édesanyámat szenvedélyesen érdekelte a politika. Tolókocsijából követte a hírműsorokat, olyan vehemenciával vitázva a szereplőkkel, hogy a szomszéd telken lévő házamból is hallottam. Aggódott, kitör-e a háború Ukrajnában, de már nem tudhatta meg – nyolc nappal előtte hagyott el, a születésnapomon.

Nézem a szörnyű képeket a bombázásokról és nézem a kisszoba sötét ablakát a szomszédban. Több mint 40 éve látom innen esténként felgyulladni a fényt Édesanyám kisszobájában, ahol most hideg van, csend és halál. Aztán jönnek a hírek a menekültáradatról, Érden, a városomban napok alatt megtelik a szociális intézmény. Hirtelen ötlet – felhívok egy ismerőst az intézményből és felajánlom Édesanyám házát. Már másnap csörög a mobilom, mit szólnék egy fiatalasszonyhoz öt gyerekkel? Egy pillanatra megrettenek, hiszen ez egy másfél szobás ház, összevissza két ággyal! De kinek lenne nagyobb szüksége rá, mint nekik?

Pár óra és meg is érkeznek, néhány sporttáskájuk van, semmi más. A legkisebb gyerek kétéves kislány, a legidősebb 16 éves nagylány, közte három „eleven tűz” iskoláskorú fiú. Icu, az anyuka is 16 volt, amikor a nagylánya született. Az apuka otthon maradt vigyázni a házra, s mivel nagycsaládos, nem viszik el katonának – egyelőre. Gyorsan szerzünk matracokat és a legfontosabb élelmiszereket. Icu kissé zavarban van, de a gyerekek gyorsan berendezkednek, érdeklőnek, kíváncsiak. Csak néhány hozzám közelálló embernek mondom el, hogy befogadtam őket, de a következő napokban egyik autó a másik után áll be az udvarunkra, élelmiszerekkel, tisztálkodószerekkel, babacikkekkel, ruhákkal, tanszerekkel, játékokkal. Megtelik a ház, mozdulni is alig lehet a sok adománytól. Amikor elromlik a mosdó csapja, késő este is eljön az ismerős mester, s nemhogy pénzt nem fogad el, hanem az összes gyereknek ad egy-egy Kinder tojást. Nyüzsgéssel, kacagással, élettel telik meg a szomorú ház. Ha esténként kinézek, újra fényt látok a kisszoba ablakában. Jó, hogy itt vannak. Ki segít hát kin?

Fazekas István

Nem tudom hogyan, de szinte azonnal ránk talál a finn köztévé, az RTL és egy brazil fotós, aki francia lapoknak készít képriportokat. Menekült családokkal és a segítőikkel szeretnének forgatni, az öt gyerek felkeltette az érdeklődésüket. Először kínosan érzem magam, nincs itt semmi látnivaló, tesszük, amit tudunk. Icu is nehezen oldódik, feszélyezik a kamerák, de aztán mesélni kezd, én meg fordítok, végül egész jól összejönnek az interjúk. Furcsa érzés, hogy több országban látják majd a mi kerti játszóterünket, ahol együtt viháncolnak a vendég gyerekek a lányaimmal és a szomszéd kislánnyal. Előkerül a bicikli, a roller, száguldanak, fára másznak, sétáltatják a kutyát, diót esznek, gereblyéznek. Egy szál pulóverben sem fáznak, mit tudjuk mi, milyen náluk a téli hideg – nevetnek. Élvezik, hogy „benne leszünk a tévében”. Egy pillanatra megáll az idő, felszabadultan ugrálnak, normális világban, normális gyerekek.

Próbálunk berendezkedni arra, hogy a háború a nyári szünetig is eltarthat (akkor ez volt a pesszimista forgatókönyv). Születésnapok jönnek, a családdal ismerkedő fotóssal együtt ünneplünk. Icu szendvicseket készít, torta is kerül, de a gyertyát elfelejtettük. Előveszem Édesanyám kis hanukagyertyáit, a gyerekeknek tetszik, tökéletes. Ha apa is itt lenne, minden rendben lenne – mondják. Rugalmasak, vidámak, tele életörömmel itt, az idegenben. Ahogy nézem őket, elgondolkodom, lenne mit tanulnom tőlük, miért is fáj sokszor a világ tök jelentéktelen dolgok miatt?

A gyerekeknek iskola kell, találunk is a három kisfiúnak Érden és Diósdon. Mindenki segítőkész, azonnal felveszik őket, a legnagyobb fiú el is kezd járni a kisebbik lányommal egy osztályba, szégyenlős, fél, hogy nincs „menő” ruhája, ám mindenkit kenterbe ver matekból. Pár nap múlva indulhat a másik két srác is, Icu pedig takaríthat az egyik iskolában, elfogadják az ukrán papírjait, még egy kis pénzük is lesz. Büszke vagyok, hogy így is tudnak menni a dolgok. (Így is mehetnének a dolgok!) Aztán jön egy telefon Ukrajnából, az apuka úgy gondolja, ha eddig nem, hát ezután sem érnek el a bombák a városukig. Álmában sem gondolja még, hogy karácsonyra nem lesz munkája, nem lesz áram, tűzifa és élelem. Akkor csak az számít, hogy hiányzik a családja, autót küld értük, másnap reggel indulni kell. Utolsó este együtt az összes új barát, gyerekek innen és odaátról. Sírnak. Félnek. Szeretnének maradni, szeretnénk, hogy maradjanak.

Fazekas István

Üres a ház. Hideg, szomorú. Este sötét az ablak. A kapkodásban itt maradt a kép, amit a lányaim festettek a gyerekeknek emlékbe. Felteszem a netre, hogy befogadnék menekülteket. Napokig semmi. Aztán rám ír Niki, nagyon fiatal, energikus lány, egy határhoz közeli faluból jönne a másfél éves kisfiával és a 15 éves húgával. Nem bírják tovább otthon, hiába tudják, hogy nem ér el a falujukig a háború, minden szirénázásra rohannak a pincébe, kisgyerekkel nem kockáztat az ember. A férje átjött, amíg lehetett, nem akart bevonulni. Vidéken dolgozik egy építkezésen, de inkább rabszolgamunka az, feketén; a vállalkozó kihasználja a kiszolgáltatottságot. Húsvétkor érkeznek meg, a kisfiút megviselte az állandó stressz, majd a fárasztó utazás, retteg beülni az autómba, zokog, ha meglát egy bőröndöt, azt hiszi, megint menni kell. Egyedül az öreg goldihoz van bizalma, szinte belebújik a kutya hosszú szőrébe. Szerencsére ismernek egy szakembert a Heim Pál kórházból, aki eljön megnézni a gyereket, kell-e orvosi segítség. Szerencsére nem, nyugodt környezetben minden rendben lesz – biztat. Ő Éva Mámi, a megviselt család angyala. Nemcsak a gyereket istápolja, hanem fenekestől „felforgatja” Édesanyám avítt lakását. Kifogyhatatlan energiával, munka után tömött szatyrokkal robban be, „akció van a Jyskben” felkiáltással, színes, ízléses, fiatalos függönyökkel, szőnyegekkel szereli fel a helyiségeket, súrol, takarít, átrendez. Hoz új ágyat, edényeket, mindenféle gyerekdolgokat. Rá sem ismerek a lakásra, bájos, modern otthon lett belőle. Édesanyám rosszul tűrte az újításokat, de egy kis morgás után ő is rábólintana.

Nikiék nem akarnak hazamenni már akkor sem, ha egyszer véget ér a háború. Nem maguk miatt, megélnek ők a jég hátán is, de biztosabbnak érzik itt a gyerekek jövőjét. Mivel magyar állampolgárok is, magyar papírokkal, nem számítanak menekültnek. Újra együtt lehetnek, mert az apuka immár helyben dolgozik legálisan, tisztességes bérért egy jóbarátunknál. Niki húga talált középiskolát, a kisfiút pedig felveszik a közeli bölcsődébe. Már nem szorong, jókedvű, sikongat, űzi a macskákat, hajtja a brumm-brumm autót. Úgy tűnik, mesésen jól alakul minden, de ismét lecsap a halál. Tudjuk, hogy a mindig életerős, fáradhatatlan Éva Mámi beteg, de elképzelhetetlen, hogy az ő kivételes lelkierejével ne küzdene le bármilyen gonosz kórt. Még megrendezi a kisfiú második születésnapját, segít a kisebbik lányomnak egy kivizsgálásban, s hív az eredmény miatt. Aztán egy októberi éjjel a kisfiú nem alszik, egyre csak sír. S reggel kapják a hírt: Mámi elment. Én csak pár hónapig ismertem, de annyit segített mindannyiunkon, hogy egy hosszú élet alatt sem lehetne meghálálni.

Édesanyám házában azonban folytatódik az élet, és remélem, sokáig fogok még fényt látni esténként az ablakban. Nikiék úgy érzik, tartoznak nekem, mert otthont adtam nekik. De én legalább annyival tartozom nekik. Sok mindenért. Azért, hogy újjászületett a lakás, ahová fájt belépnem. Azért, hogy rendben tartják a kertünket, hozzáértéssel, hiszen ezzel foglalkoztak otthon. Azért, hogy szeretettel gondozzák az állatainkat, ha távol vagyunk, s amikor a 15 éves kutyánkat ledönti egy agyvérzés, Niki az ölében simogatja, amíg megkapja a megváltó injekciót. Ki is segít kin? Nem szorulnak már rám, tehetségesek, erősek, fiatalok. Mindent otthon hagytak, amiért eddig megdolgoztak, de képesek újrakezdeni. Itt is lesz majd saját otthonuk, s addig is öröm nekem, hogy Édesanyám házában kezdik felépíteni az új életüket. A kisszobából gyerekszoba lett, az öregség keserű kellékei helyett vidám gyerekjátékokkal. Nem vagyok már szomorú, ha belépek, mert amit ott látok, az maga az élet.