Elég sok idő eltelt az életemből azzal, hogy nem szerettem Kylie Minogue-ot. Sőt, nem egyszerűen nem szerettem: az ausztrál énekesnő mintha jelképe lett volna mindannak, amit kerülni igyekeztem tizenévesen. A zenéjét, vagyis a futószalagon készülő popot mi sem szimbolizálhatta jobban, mint az a városi legenda, hogy ha Kylie-t lassítva hallgatja az ember (a 45-ös lemezt a 33-as sebességével), akkor pont Rick Astley hangját fogja hallani – vagy fordítva, ki emlékszik már majdnem negyven év távlatából.

A lényegen mit sem változtatott: egy soha nem létező múltat idézve gurultak ki mindketten a Stock-Aitken-Waterman-féle slágergyárból, és amíg Kylie azt zengte a rádióból, hogy I Should Be So Lucky (vagy ahogy a műsorújság írta: „Szerencsés lennék…”), a falról Michael Hutchence bámult egy poszterről, az F-esek a szalagavatón meg a Nirvana Smells Like Teen Spiritjének klipjét adták elő kockás ingben.

Kylie Minogue a Szigeten

Kriza Márton

Az ellenszenven az sem változtatott, hogy Kylie – aki addigra a popuniverzumban fogant tündérmese szőke hercegét, Jason Donovant is lecserélte az INXS poszterfiú énekesére – a kilencvenes évek közepén Nick Cave-vel énekelt egy igen erős duettet, majd végképp maga mögött hagyva a bongyorított hajú szomszéd szőke lány imázsát vált a britpoptól a japán kultúrán át a technóig rengeteg hatást egybegyúró énekesnővé. Minden csak álarcnak tűnt, amely a nagy pop-perszónát hivatott eltakarni a kis világomban, ahol a kazetták helyét lassacskán átvevő CD-gyűjteményben a kockás inges amerikaiak mellé inkább Tony Blair mögött felsorakozó britpop zenészek fértek meg, az echte pop pedig max akkor, ha Ray Cokes Most Wantedjában jelent meg valamelyik szépreményű boyband.

Aztán jött Robbie Williams és szétrobbantotta a kilencvenes évek közepének pop álmát: azt a pasztell univerzumot, amiből Kylie úgy igyekezett menekülni, hogy közben mindvégig a pop hercegnője maradt, a Take That volt énekese viszont felvállalta a pop rosszfiú szerepét – 2000-ben pedig megszületett kettejüknek az a duettje, a Kids, amely egy életre rehabilitálta a szememben mindkettejüket.

Ahogy Robbie Williams addigra már a legmenőbb, a popkultúrát egészen rafinált módon egyszerre megélő és kifigurázó előadóvá vált, Kylie is felnőtt a szerepéhez és partneréhez: már nem egy halálra ítélt egyszeri szép lány volt, mint Nick Cave mellett, hanem egyenrangú dögös pophercegnő – a királynői státusz a nagyobb amplitúdóval működő Madonnának maradt azért.

Aztán 2003-ban jött a Slow, amivel azt mutatta meg az énekesnő (nekem is), hogyan lehet – megint csak a decens pop keretei között – erotikusnak lenni, két évvel később pedig egy mellrák, aminél pedig azt, hogyan tud esendő és erős nőként megjelenni húsz évvel az után, hogy kitörölhetetlenül bekerült a rivaldafénybe.

Amikor Kylie szerda este kiállt a Sziget nagyszínpadára, majd’ húsz évvel később, abban ott volt mindez: a hercegnői szerepbe belenövése a Loco-Motion vigyorgó szőke kislányától a Slow vonagló szexdívájáig, az „én szeretlek téged, te szeretsz engem, táncoljunk, aztán lesz valami” mélységű pop táncosokkal, fénnyel és konfettivel, és az az előadóművész, aki pontosan érti annak a felelősségét, hogy több tízezer ember az ő kedvéért váltott jegyet, jött ki a porba, áll sorba italért és a vécé előtt, és lehet, hogy tegnap velük is rossz hírt közölt valaki, de most azért vannak itt, hogy ezt elfelejtsék másfél órára.

Kylie Minogue a Szigeten

Kriza Márton

A Sziget első napjának fő produkciója azonban nem ettől volt igazán remek. Sokkal inkább attól, ahogy Kylie kezeli azt, hogy mégis csak negyven éve áll a színpadon, és bár időről időre van egy gigaslágere (mint tavaly a Padam Padam), már mégsem tőle zeng a sajtó.

Az örök összehasonlítási pontként emlegetett Madonnához képest egy pillanatig nem próbál úgy tenni, mintha nem hatna rá a kor: jól mozog, de nem játszik tornászbajnokot a táncosai között, jól énekel, de ha arról van szó, egy pillanatig nem titkolva a helyzetet adja át a hangot háttérénekesnőinek, és ha arról van szó, azzal viccel teljesen heterogén közönségének, hogy „kössétek be magatokat, visszamegyünk a nyolcvanas évekbe”. Annak a közönségnek, amelynek a fele nemhogy akkor nem élt, de még akkor is alig, amikor 2008-ban Kylie Minogue első igazi koncertjét adta Budapesten.

Kylie Minogue a Szigeten

Kriza Márton

Őket az sem foglalkoztatja, mint engem, hogy Kylie honnan jutott hová. Ők csak élvezik azt, hogy a hatalmas világító lépcsőt formáló színpad közepén csillogó ruhában kiálló apró énekesnő minden porcikájával itt van, minden mozdulatával, gesztusával, szavával azt érezteti, hogy ő pont úgy élvezi a show-t, mint a közönsége.

Hogy ez tényleg így van? Mindegy, úgyis eltakarja a popvilág vastag, flitteres leple.

Csillag születik

Rendkívül szórakoztató, amikor időhurokba kerül az ember. Esetünkben arról van szó, hogy a Blondshell művésznéven alkotó, New York-i születésű, Los Angelesben élő Sabrina Mae Teitelbaum eljön a Szigetre, az ember pedig odaáll a színpad elé. Na most az van, hogy Blondshell, akinek az első, cím nélküli nagylemeze 2023 áprilisában jelent meg – nagyon bírom, föl is raktam az év végi lemezlistámra – 28 éves, de a zenéje olyan, mintha 1993 volna, ülnénk a televíziókészülék előtt, éjjel volna, és a Music Televisionön a 120 Minutes vagy az Alternative Nation menne. Fiatalabbak és popkulturálisan kevésbé elkötelezettek számára: ezek voltak azok a késő esti műsorok az MTV-n (I want my MTV!), ahol a kor legmenőbb alternatív és indie zenéi mentek feszt és rogyásig.

A Blondshell koncertje a Sziget Fesztiválon 2024 augusztus 7-én

Schvéger Domonkos

Blondshell természetesen nem epigon, akkor ez az írás nem született volna meg, van önálló hangja, az útkereső, világba vetett, érzéseivel kardozó huszonévesé, de kétségtelen, ha az ember nem süket, ott hallja benne az ihletőket, a korai Cranberriest, Liz Phairt, a Nirvanát, a Cocteau Twist, a fiatal PJ Harvey-t, satöbbi.

Az időhurok pedig ottan keletkezik, hogy áll a koraötvenes faszi (én) a nézőtéren, figyeli az egyébként remek színpadi produkciót – négytagú zenekar, Teitelbaum mellett egy egészen kiváló gitáros, egy masszív basszeros, és egy biztos alapokat prezentáló dobos; egyébként semmi flanc: farmer, póló, atléta, tornacipő, lásd még: kilencvenes évek; olyan arcok, akik kompatibilisek a közönségükkel –, a faszinak eszébe jut 1993, amikor korahúszas volt, és ez a zene éppen frissen megtörtént a világban, körülötte állnak még negyvenesek-ötvenesek, közöttük meg sokkal többen tinik és húszasok, akiknek ez a bizonyos értelemben nagyon is retrós zene az itt és most.

Blondshell

Németh Róbert

A helyzet ennél természetesen kevésbé filozofikus. Ez egyszerűen csak egy elég jó koncert volt – úgy harminc, harmincöt percig tök lendületes és olyan, ami eteti magát, aztán egy kicsit leülős, a végén meg ismét beindulós. Erős négyes, ha a közoktatás felől nézzük, ha az egy lemez felől, akkor egy életmű lehetősége is. „Alterock csillag születik”, ahogy a Guardian írta még tavaly a lemezkritikájában. Tényleg minden adott a folytatáshoz: Blondshell jó frontember, jó fazon, tehetséges dalszerző. Kiderül, mit hoz a jövő. Az mindenesetre öröm, hogy ő adta a 2024-es Sziget egyik első koncertjét.

Németh Róbert