Mivel most egy olyan helyen élünk – egészen konkrétan Oszakában, Japánban –, ahol jóval később van, mint Stockholmban vagy Budapesten, épp vacsora közben ért a hír, hogy Krasznahorkai László kapta az idei irodalmi Nobel-díjat. Mit mondjak, kiesett a kezemből a hot-dog. A korábbi években többször is élőben néztem a streamelt díj-hirdetést, de idén ez eszembe sem jutott, és tessék. Mást nem igen lehet mondani: gratulálok, tökéletesen megérdemelt elismerés ez, és szerintem nagyon erős választás az odaítélő bizottság részéről is.
Krasznahorkai ugyanis nem skatulyázható be témák, ideológiák, politikai illetve társadalmi üzenetek vagy bármi efféle könnyen dekódolható marker alapján. Pedig ma úgy tűnik, azok a karakterek, teljesítmények, hangok kapnak nagyobb publicitást, amelyek előre rögzítik tulajdonképpen, hogy mit is kell róluk gondolni, illetve ők mit gondolnak a világról. Krasznahorkai életműve viszont nem állít valamit a világról, hanem világot teremt, és teszi ezt mindenek előtt a maga eszközével, tehát a (magyar) nyelvvel.
Krasznahorkai ráadásul nem egy könnyű figura, nem lehet könnyen eligazodni rajta, bonyolult dolog olvasni, hallgatni, megérteni, szeretni. Mindezt egy olyan időszakban, amikor mindenki könnyen szerethető szeretne lenni. Ez így szerintem egy nagyon jó együttállás. Hogy a magyar irodalom vagy kultúra szempontjából mi ennek a díjnak most a jelentősége? Ezt majd biztosan sokan és sokféleképpen meg fogják írni a következő napokban. Szögezzük le mindenesetre, hogy ezt a díjat nem a szent magyar irodalom kapta, hanem Krasznahorkai László. A sarokba szorított, leamortizált, szétzilált, undergroundba száműzött, kinevetett, lenézett, kifosztott magyar kulturális életnek halványan pislákoló vigasz lehet ez a hír csupán. De vigasz mégis. Távoli, rejtélyes jelenés, mint mondjuk egy végóráit élő kisvároson végigvonszolt óriásbálna látványa.
https://hvg.hu/kultura/20251009_irodalmi-nobel-dij
