Végre egy filmrendező, aki felismerte a kávéfőzés erotikáját!
Az abban rejlő szexualitást, szinte fülledtséget, ahogy két ember együtt munkálkodik azon, hogy elkészüljön a forró ital, ahogy az egyik a másik kezébe adja a hozzávalókat, ahogy a két ember mozdulatai kiegészítik egymást, majd együtt várják az érzéki öröm beteljesülését. Az egész aktus izgalmát, a kezdeti tapogatózást, ügyetlenkedést, majd az összhang kialakulását.
Természetesen nem a kávéfőzésről szól Enyedi Ildikó új, a Velencei Filmfesztiválon bemutatott filmje, és még csak nem is a szexről, ez a maga módján egészen buja jelenet mégis sokat elárul a Csendes barátról. Mert a film legfőbb témája a kommunikáció, azaz a kapcsolat, kapcsolódás az emberek, vagy talán pontosabb úgy mondani, az élőlények között, és részben-egészben minden jelenet arról szól, hogyan is tudunk kapcsolódni egymáshoz, ha úgy nem megy, ahogy a legegyszerűbb lenne.
Mit tennél, ha kapcsolatba akarnál lépni egy lénnyel, de nincs közös nyelvetek?
– kérdezi egy előadásában a Léa Seydoux által játszott tudós. Ez a film tételmondata, ha nem lenne túl hosszú, akár a címe is lehetne. Mert erről szól Enyedi Ildikó filmje, ahogy erről beszélt korábbi filmje, a Testről és lélekről is, csak egész más módon. A Csendes barát arról szól, hogy mi lehet „közös nyelv”, és arról szól, mit jelent az, hogy nincs „közös nyelv”. A Csendes barát arról szól, hogy közös nyelv minden kapcsolódás vagy kapcsolódási kísérlet, és mindegy, hogy ez valóban szexualitás, vagy közös kávéfőzés, vagy az empátia valamilyen tevőleges kifejezése, például annak elsajátítása, amit a másik csinál: ha egy biztonsági őr ellesi, hogyan próbál tajcsizni egy kínai professzor, és amikor egyedül van, megpróbálja ő is végrehajtani ugyanazokat a furcsa, idegen mozdulatokat, az már egy lépés a kapcsolódás, egy lépés a közös nyelv kialakítása felé. Ha egy embernek fontos lesz egy cserép muskátli jóléte, mert elkezdi azzal a szemmel nézni a virágot, ahogyan a gazdája nézi, ugyanez a helyzet.
Pandora Film
A Testről és lélekről arról szólt, hogy ha igazán fontos, talán minden hátráltató tényező ellenére képes lehet kapcsolódni két ember; a Csendes barát globálisra tágítja a problémafelvetést, és azt mondja: igaz, hogy a világon minden lehetséges kapcsolódást millió tényező hátráltat, de akkor is muszáj, hogy próbálkozzunk vele, és kitaláljunk valamit, amivel ez megoldható. És milyen nehezebben megvalósítható kommunikáció vagy kapcsolódás létezhetne, mint emberek és fák, növények között? Ennél szélsőségesebb metaforát talán lehetetlen lenne kitalálni arról, milyen is az, amikor nehéz megérteni a másikat, de mégis érdemes törekedni rá.
Vagy lehet, hogy erről szól a film. De lehet, hogy teljesen másról.
Enyedi Ildikó ugyanis ezúttal egészen szokatlan, visszafogottságukban is radikális eszközöket választott gondolatai közlésére; erős túlzással, de már-már azt is lehetne mondani, hogy a Csendes barát kísérleti film, és könnyen lehet, hogy minden nézőnek valami egészen mást ad.
A film beharangozásaként elhangzott „reklám”, miszerint a film főszereplője egy kétszáz éves Ginkgo biloba fa, csak enyhén túlzás. A film fő témája a növények képessége a kommunikációra: három idősíkon – a huszadik század legelején, a hetvenes években és 2020-ban, a Covid-járvány idején – három tudós vagy leendő tudós próbál utat találni a növények mélyebb megértéséhez a Marburgi Egyetemen. Grete az első nő, aki felvételt nyer az addig kizárólag férfiak számára fenntartott egyetemre; Gundula az egyetem hallgatója, aki egy muskátlin végez kísérleteket egy EKG-szerű géppel; Tony eredetileg a csecsemők agyműködéséről tartana kurzust a marburgi hallgatóknak Hongkongból érkezett vendégprofesszorként, de a covid miatt a kiürített egyetemen ragad, és a már említett, Seydeaux-féle előadás hatására kezdi vizsgálni az egyetemi park Ginkgo-fája által kibocsátott hullámokat. A professzort játszó Tony Leung Chiu-wai olyan, mintha lelkileg is karanténban lenne: még amikor közeledik valakihez, akkor is mintha plexifal venné körül.
Mozinet
Klasszikus értelemben vett cselekmény tulajdonképpen nincs is a filmben, inkább csak cselekménytöredékek vannak. Enyedit mintha most nem a történetek érdekelték volna, hanem mintha ő maga is olyan kutató lenne, mint akikről a film szól: aki megszállottan kutatja, hogyan is kapcsolódhatnak egymáshoz az érző lények akár még egy olyan elidegenedett világban is, amelynek nem véletlenül jelképe a Covid miatti lezárás, amikor még a csomagküldő szolgálat is minduntalan csak az üvegfal és a forgóajtó túloldalára teszi le a papírdobozt, hiszen
az emberek közötti kapcsolat, mint kiderült, halálos veszedelmet jelent.
A három kort Pálos Gergely operatőr három, egymástól egészen elkülönülő módon vette fel, és már önmagában csodálatos, ahogyan a képek egy pillanat alatt megteremtik a kívánt atmoszférát, és például még egy szó se hangzik el, még egy jelmezt se látunk, de akkor is azonnal tudjuk, hogy valahol a 70-es, 80-as évek környékén járunk éppen. A legkorábbi szekvencia fekete-fehér (talán csak ezért idézi fel Enyedi korai filmjét, Az én XX. századomat?), és ahogy az itt megjelenő fényképész is, Pálos folyamatosan gyönyörűen játszik a fénnyel, árnyékkal és kontúrokkal; a második rész pasztell, mint egy virágmintás szoknya; a jelenkori pedig olyan éles, mint a szemünkbe irányított reflektor, vagy mint egy tükör egy műtőben.
Mozinet
Hiába hosszabb két óránál, a Csendes barát így is töredéknek hat, töredékek füzérének. Minden történetszál csak addig tart, ameddig meg nem történik a sikeres kapcsolatfelvétel, vagy végleg el nem lehetetlenedik, Enyedi utána elengedi a szereplők kezét.
Mintha nem az emberek lennének ennek a filmnek a valódi szereplői, hanem csak a kommunikációjuk;
mintha a kommunikáció önálló entitás lenne, amit le lehet választani arról, aki éppen kommunikál. Mintha a kommunikáció valami olyasmi lenne, mint a gombafonál, amely behálózza a világot, és egy-egy ember, akár a fák, éppen csak kapcsolódnak ehhez a mindenkit összekötő rendszerhez – de nem ők számítanak, hanem a nagy egész. A mindnyájunkat összekötő valami, ami talán azzá tesz bennünket, amik vagyunk: érző lényekké. (És mintha erre utalna még az is, hogy a stáblistán a közreműködő embereken kívül az összes, a filmben felbukkanó fa neve is fel van sorolva, ami alighanem első ilyen alkalom a filmtörténelemben.)
Ha ilyenformán érthető is a töredékes jelleg, hiányérzetet akkor is hagy. A forgatókönyv (cselekmény értelemben) legerősebb része Gretéé, az első női hallgatóé. Enyedi ebben az epizódban egészen fájdalmasan mutatja meg, mit is jelent a hímsoviniszta társadalmi berendezkedés: a felvételi jelenete, ahol egy frusztrált férfi próbálja zavarba hozni ma már bőven szexuális zaklatásnak számító módon a női felvételizőt azzal, hogy a növények szaporodását az emberekéhez hasonlítja, akár önmagában is megállna és kiváló kisfilm lenne. (És itt is felmerül a kapcsolódás érzékiségének témája, ahogy a kávéfőzős jelenetben is, még ha ezúttal cseppet sem buja, inkább szégyenteljes módon.)
Grete történetszála univerzális: a férfivilág üvegfalai ellenére is haladni próbáló nő küzdelmét ábrázolja sajátos szemszögből, egy végsőkig reziliens, egyenes gerincű és megtörhetetlen, mégis mélyen érző ember felől. A mesteri jelenetek mindenről szólnak, amiben valaha is hátrányt szenvedtek a nők a társadalomban. Azaz egyszerűen csak: mindenről, további kiegészítés nélkül. a Velencében legjobb fiatal színésznek választott Luna Wedler játéka lenyűgöző, ahogyan a legkeményebb, rezzenéstelen arcon is át tudja szűrni a legmélyebb szomorúságot és a legmakacsabb kitartást is.
Mozinet
Ugyanakkor, ahogy a többi, ez a szál is elvarratlan marad; Enyedi ezúttal tényleg nem adja meg a teljesség örömét, nemcsak a lezárások, de a kiegészítő információk tekintetében sem. A növénykutatások eredményeiről szinte semmit nem tudunk meg (vélhetően a valóságban sem tart most még előrébb a kutatás a filmben ábrázoltaknál, de egy játékfilm nézője nem ragaszkodna az utolsó szóig tudományosan is precíz mondatokhoz), sőt még azt sem érteti meg a film, pontosan mit is kutatnak, milyen jeleket is észlelnek a tudósok. Egyik felmerülő cselekményszál sincs igazán körbejárva;
olyan ez a film, mintha ülnénk a filmbeli padon a nagy Ginkgo fa alatt, és csak annyit látnánk mindenkiből, ameddig elhalad előttünk, de hogy előtte, utána mi is történik velük, azt már nem tudhatjuk meg.
És ha ez racionálisan érthető is, ha ad is bőven gondolkodnivalót, ha a metaforák a kommunikációról velünk is maradnak, a legnagyobb baj, hogy a zsigereinkre, a lelkünkre így nem tud hatni a film, nem hat meg, nem szorítja össze a gyomrot, nem kelt szomorúságot vagy örömérzetet. Nem emeli meg a pulzust, csak – akár ha a filmben szereplő valamelyik géppel mérnék őket – az agyhullámainkat stimulálja. Nincs szó arról, hogy így ne lehetne érvényes egy film, ahogy nagyon is érvényes a Csendes barát is. Érvényes, okos és különleges. De az a szenvedély, ami akár egy kávéfőzésben is meglehet, nincs meg benne.
Nyitókép: Mozinet
